Ed Sheeran neve nálunk nem mond olyan sokat a zenerajongóknak, azonban hazájában, az esős brit-szigeteken nagy népszerűségnek örvend. Első lemeze 2011-ben jelent meg, és bár konstans morgás kísérte a kritikusok részéről, a közönség ráharapott a popos csaliként bedobott kislemez-dalokra, amelyek azonban minőség tekintetében eltörpültek az album igazi értékei, a folkos balladák mellett. Sheeran pedig Adele mellett a legtöbb díjat besöprő előadó lett 2012-ben.
A még mindig arcpirítóan fiatal (’91-ben született) énekes, gitáros, dalszerző trubadúr új lemezén is jelen van az elődjén tapasztalható kétarcúság. Kétféle daltípust lehet megkülönböztetni rajta: habkönnyű pop-nótákat és morózus hangvételű, filozofálós, mélyre nyúló balladákat. Előbbiek célja minden bizonnyal az új rajongók szerzése, utóbbiaké a bevonzott fanok megtartása.
Hiszen ismerjük be, egy pop dalt nem lehet sokáig hallgatni, nem véletlen, hogy a slágerek kipörgési ideje rövid, ez pedig még az igényesebb pop-szerzeményekre is igaz, amelyekből kevés van ugyan, de tagadhatatlan, hogy léteznek ilyenek is. Szóval, ha az ember fia/lánya beleveti magát az X-be, akkor az első pár napban a Singet és a Don’t-ot fogja rongyosra hallgatni, majd a mélyebb szerzemények fele fordul, a vidám konfekciókat pedig áttekeri. Éppen ezért nem foglalkoznék annyira az album populáris oldalával.
A folkos rész viszont megér egy misét. Nagyon eredeti, ahogy Sheeran modern köntösben öltözteti ezt az elvileg régimódi stílust, ami azonban néhány évente megrázza magát, és feltámad egy olyan alakban, amit az aktuális kor fiataljai is örömmel fogyasztanak (pl. Bob Dylan, Donovan, Jeff Buckley, Mumford & Sons). E stílus kissé popcorn ízű prófétája Sheeran, aki nem rest lemenni ricky martinba, vagy justin timerlake-be, ha úgy tartja kedve. Így aztán a kezei közül egyfajta folk-pop ömlik ki, ami kellemesen fűzi egymás után a témákat, és nem rest katartikus elemekhez nyúlni egy-egy dal befejezésének fokozására.
Mindezt erősítik a rendkívül költői, kendőzetlenül őszinte, szégyentelenül személyes dalszövegek. Egyik metafora éri a másikat, ami még önmagában nem is lenne akkora kunszt, hiszen minden folker ezt csinálja. De a jó öreg (vagy inkább fiatal) Ed emellett vulgaritással is erősíti mondandóját. Komolyan mondom én még ilyen finom zenében nem hallottam ennyi káromkodást, de azért senki ne várjon egy Limp Bizkit szintű fuck-óceánt.
Ami pedig az őszinteséget illeti, sok dalnál le sem tagadhatná az alkotó, hogy saját élményekből merített ihletet. Megdöbbentő hallani a sajnálkozó nosztalgiázást a lányról, akiről Ed azt énekli, hogy már évekkel korábban családot alapíthatott volna, ha nem a zenész életet választja, de még mindig piskóta az amnéziás szerettéről írt dalhoz képest (hogy ő most az apja, a nagyanyja, vagy kicsoda, azt nem sikerült kiokoskodnom).
Felemás élmény tehát az X, ráadásul messze van minden szélsőségtől, popzenének túl mély, mély zenének túl populáris, de közel sem annyira mély, hogy a zenebolondokat megragadja és nem elég popos a plázacicák tömeges meghódításához. Inkább célirányos használatra tudom elképzelni, első randira menet pl. hatékonyan puhíthatja a mit sem sejtő hölgyet, illetve közös nevező is lehet a különböző zenei stílusokat hallgató pároknak egy kiruccanás aláfestésére.
Hozzászólások