Amikor tegnap délután elindultam a Szigetre, éppen kezdtek gyülekezni valami felhők, és az időjárás jelentés is nagy viharokat ígért, úgyhogy arra jutottam, ideje bevetnem a gumicsizmámat. Ezt aztán a délután folyamán legalább ezerszer megbántam, mivel az eső sehol nem volt, a meleg viszont annál inkább. Később persze nagyon hasznosnak bizonyult a csizma.

Viszonylag korán sikerült elindulnom a Szigetre, a bejutás viszont vagy egy órát vett igénybe, ugyanis nagyjából a hévmegállótól kezdve csak lépésben lehetett araszolni a felállított rácsos labirintusban. Így aztán volt időm megfigyelni, hogy tényleg eltűntek a lepukkant punkok az út széléről, a helyüket pedig napszemcsis, kamu-Gucci baseballsapkás jegyüzérek foglalták el, akik kitartóan mondogatják az elhaladóknak, hogy jegyet vennének. Kíváncsi vagyok, vajon bejutnak-e végül.
Én mindenesetre hosszas aszalódás után csak bejutottam, és az első, ami fogadott, egy óriási homokvár volt a H2O mellett, tornyokkal, sellővel, és még cica is volt a fal mellé faragva. Nem tudom, mikor kezdték építeni, mert előző nap még nyoma sem volt, de nagyon jól nézett ki, és egy profi homokvárépítőnek tűnő lány akkor is épp tökéletesítgette.

A Gentleman koncertig még volt némi idő, így elindultam felfedezni az Octopust, ahol eddig még nem jártam. A Jazz színpadot, ami korábban a Cöxpon mellett volt egy sátorban, idén kitelepítették a domboldalban levő szabadtéri színpadra, úgyhogy épp akkor is zajlott valami kellemes kis délutáni koncert, amikor az összművészeti helyszín installációit nézegettem. Idén még az Octopus is a környezetvédelemre koncentrál, ugyanis az összes kiállított berendezés azt mutatja be, hogy hogyan lehet a fényenergiát vagy a mozgásból származó energiát hasznosítani, például mókuskeréken futással kerti zuhanyt üzemeltetni. A Vándor Vurstlit minden évben nagyon nehezen találom meg, most sem sikerült. Viszont megtudtam, hogy a szigetes almákra, amiket egy kis bódéban fodros kosarakból árul egy lány, úgy tetoválták rá a Sziget feliratot, hogy már márciusban, amikor még nem kezdtek el megérni, rájuk ragasztottak egy matricát, és így ezeken a részeken nem pirult meg az alma.

A Gentlemanre várva megemlékeztem magamban legutóbbi szigetes fellépésükről, amikor épp óriási vihar támadt már délután, és én egy sörsátor alatt ragadtam a koncert idejére egy igazi fapapucsos hollanddal, aki lelkesen fejtegette, hogy nincs nyelv, amin a magyarnál szebben lehet kifejezni azt, hogy halál a májra. Most viszont napfény és meleg volt, levegőben szálló szappanbuborékok, lufik és labdák, na meg az elmaradhatatlan zászlók, amiket a találékony fesztiválozók hol faágra, hol partvisnyélre rögzítenek, de láttam horgászboton lengedező portugál zászlót is. Akinek pedig nem jut zászló, az is feltalálja magát, például úgy, hogy kartonlapra ragasztgatott toitoi-matricákkal hadonászik. Gentleman pedig jócskán hozzájárult a Nagyszínpad előtt kialakult virággyermek-hangulathoz a két szám közötti peace-love típusú üzeneteivel, miközben a zenéjével alaposan megizzasztotta önmagát és a közönséget is az alig egy órás, viszont annál intenzívebb koncert alatt.

Nem vagyok nagy szakértő a különböző zenék műfajokba való besorolásában, de azért nagyon meglepődtem, amikor láttam, hogy a Gotan Project a Party Arénában lesz. Az bejáratnál tömörülő ezer ember láttán kicsit megijedtünk, hogy nem fogunk beférni, de aztán csak sikerült, és végül is arra jutottam, hogy mégis csak passzol ehhez a zenéhez egy nagy, tömegszaunának is beillő sötét sátor. A hol sejtelmes piros-kék, hol villogó diszkós fényekkel, a vetítéssel és az óriásventillátorok zúgásával együtt (aminek csak a hangját lehetett érzékelni, a hatását nem) nagyon hangulatos koncertet sikerült adniuk.
Ezután nagy nehezen kiverekedtük magunkat a sátorból, és a Világzenei színpad felé vettük az irányt, ahol lassan kezdődött az esti fő koncert, az Oi va voi. A zenekar már sokadszorra jár nálunk (el is mondták a végén vagy ötször, hogy nagyon szeretnek itt lenni, és jönnek jövőre is), én is láttam már kétszer a korábbi fesztiválok során, de azért ismét megnéztük, és ismét elirigyeltük az énekesnő tíz méter hosszú lábait és a két lány ruháját, ami a zenéjükhöz hasonlóan mindig nagyon jó. Ezt a koncertet is élveztük, bár sokkal csendesebbre és lassabbra sikerült, mint a tavalyi (ami nekem az egyik legjobb koncertélmény volt az előző Szigeten), és sajnos a partihegedűs lány sem pörgött akkorát, ráadásul eléggé bezavart az a mennydörgésszerű zene, ami a szomszédos Reggae színpad felől áradt. Először úgy tűnt, hogy bőven befejezik a tizenegy előtt (ezen a napon valahogy minden koncert, amin voltam, elég rövidre sikerült), de a végén belehúztak, és a három ráadásszám alatt azért kicsit megénekeltették és ugráltatták a tömeget.

A koncert után éppen csak eldöntöttük, hogy merre tovább, amikor hirtelen, minden előjel nélkül ránk szakadt az ég. Így aztán nem sikerült bejutni a Roma Sátorba, csak az előtte levő Rabbit Hole pultig, ahol vagy 30 másik emberrel behúzódtunk egy sörös ponyva alá. Igazából nem ért semmit, mivel nem volt éppen vízálló, de elnézve az úton rohangálókat, még mindig jobban jártunk. Bár egy román fiú, aki időjárás jelentőnek nevezte magát, azt jövendölte, hogy a következő két napban megállás nélkül esni fog, és ha arra várunk, hogy majd eláll, itt ücsörgünk a ponyva alatt hétfőig, azért csak elállt valahogy, így elindultunk a csomagmegőrzőbe, hátha találunk valami száraz ruhát. Először azt gondoltuk, hogy papírkutyák módjára szégyenszemre éjfélkor hazaballagunk, de aztán meggondoltuk magunkat, merthogy igazából nem volt olyan hideg, és az össznépi dagonyából kár lett volna kimaradni.

Nem múlhat el Sziget eső nélkül, ami az idehordott rengeteg homokot sártengerré változtatja (és mellesleg minden létező növényt kipusztít, ami valaha nőtt itt). A kialakult mocsárhoz való hozzáállás általában két csoportra osztja az népet. A fele még bízik abban, hogy megúszhatja viszonylag tiszta és száraz cipővel és ruhával az estét, és ezért jobbnál jobb módszereket vet be a pocsolyákon való áthaladásra. A kedvencem az a néhány lány volt, akik három fém széken lépkedtek, a lelkes fiúk pedig folyamatosan cipelték nekik előre a hátsó széket, hogy legyen hova lépniük. Így biztos eltartott egy darabig a vonulás, de talán nem lettek olyan sárosak, mint a fesztiválozóknak azon fele, akik minden mindegy alapon nemhogy nem kerülték, de direkt keresték is a pocsolyákat. Az fesztiválozós optimizmus nem ismer lehetetlent, és az idegesítő sár és mocsok helyett egy nagy iszapbirkózós parti lehetőségét látja a helyzetben. Így aztán egészen szokványos szigetes este kerekedett a péntek 13-ából, kicsit több vízzel, de örültünk, hogy legalább már nem izzadunk.

Hazafelé menet eszembe jutott, hogy vajon a vihar földbe gyalulta-e a H2O homokvárat, de azt kellett látnom, hogy érthetetlen módon tökéletesen érintetlen maradt, pedig legfeljebb a mellette álló fa lombjának a fele védte az esőtől. Otthon, a lábmosós afterpartinkon Gotan Project szólt.