A filmzenék struktúrájához igazodva a lemez több rövid átvezetést vagy érzelmi pendítést tartalmaz, és a Bad Seeds-es albumokon föllelhető maratoni számok teljesen hiányoznak róla. Mindazonáltal a rövidebb fogalmazás során nem károsult a Nick mesterre oly jellemző borongós, film noir-hangulat, s ugyan kissé elkalandozott az ambient birodalmába, magasan felülmúlja a szokványos, elektronikus prünnyögésekkel operáló, semmitmondó chill-produktumokat. Sokat lendít ezen Warren Ellis síró, csordogáló, szépséges hegedűjátéka és a mester által rajzolt beteges, de szeretnivaló, egyéni világ.
Hangulatilag némi hasonlóságot mutat Michael Nyman, Morricone, Badalamenti filmzenéivel vagy a Dead Can Dance-szel és Lisa Gerrard szólóalbumaival, de az kétségtelen, hogy Nick és az “Aranytorkú” legfeljebb a szülőföld tekintetében egyeznek.
A The proposition egy kellemes, tartalmas kikapcsolódást ígérő filmzenealbum, komoly hangszereléssel, egyedi érzelemvilággal, és azt már húsz éve tudjuk, hogy minden, amit Nick Cave letesz az asztalra, úgy jó, ahogy van.
Hozzászólások