Fogarasi László ismételten odateszi magát! A lemezborítóra, is; de átvitt értelemben sokkal inkább. Második nagylemeze egységes hangzású, szívhez szóló és szomorkás, ezáltal egyátalán nem könnyen emészthető. Viszont, ha alámerülünk egy kicsit a melankólikus melódiák mélyére, egy sokkal kiforottabb és értékesebb Yonderboi lemezt hallhatunk, mint amilyen elődje volt. Észrevehetetlenül megjelenik benne a prózai mondanivaló szerepének fontossága. A dalszövegei társadalmi érintettségűek, mindennapos problémák és élet-helyzetek is hangsúlyt kapnak, csak úgy, mint a hallgatóság figyelme! Hangsúlyt fektet rá, hogy próbára tegye figyelmünket és nyitottságunkat. Vannak, akik ezt nem szeretik, de hát átszellemülésre való a zene: menjünk csak bele a játékba! A lemez közepe táján, a 'Follow Me Home' enyhén funkos lüktetése úgyis kicsit fellazítja Yonderboi szürke ködbe burkolózott gondolatait, amit a vége felé, a 'Trains In The Night' alulról kóstolgatós, középtempós breakje szintén megtesz. Ezért érzem összességében emelkedettnek a lemez hangulatát. Az emelkedettség orientációja viszont már mindenkiben vegyes érzeseket fog ébreszteni. Aki értette, és szerette a '80-as évek újhullámos időszakának hangulatát, az tudni fogja miről szól Yonderboi új lemeze. David Bowie és Robet Smith biztosan kezet ráznának vele, ha hallának a Splended Isolation-t.
Hozzászólások