A HIM legújabb albuma – szerkesztettsége vitathatatlan – a feloldhatatlan Dark Light címet viseli. Ha csak úgy rája tekintünk erre a címre, akkor még azt is gondolhatnánk, hogy hé! tök jól néz ki ez a két teljesen ellentétes dolog így együtt, sötét is meg fény is, tehát sötét fény vagy sötét világos, az angol sose ment nagyon, de nem. Ez egy hülyeség! Egy paradoxon vagy oximoron, de nem fajin az biztos. Ez a bajom is a love metallal és az egész albummal. Olyan mint egy szormés gumicsizma. Vannak bizonyos dolgok, amiket nem "köll" vegyíteni.

Ha kézbe vesszük ezt az alkotást, akkor az elso az a benyomás, hogy nincs rajta az elején címe, mármint a Dark Light,  és már azt gondolhatnánk, hogy valami nem stimmel a szemünkkel. Ha ez fennáll, akkor döntsük meg derékszögben, hogy kb párhuzamos legyen a talajjal. Ezzel egyidoben elotunik a cím a tengerbol elotöro dark felhokarcolón lightingoló szivecskés HIM jel alól. Egyébként a kivitel csillagos 10-es, nincs is vele gond.

Betesszük a lemezt a lejátszóba… (Semmi sistergés, éljen a digitális technika!)

Play!

Valami gitárprüntyögéssel kezdodik, minimál jelleg, ez jó. Na, aztán rázúdul a teljes zenekar maximális decibellel és impedanciával, no meg vehemenciával
és agyontiporja a dallamkát.Ez még 10-szer megismétlodik, mert ennyi szám van az albumon (11). A jelenség egyébként igazán idegesíto, mert ha egy kis eleganciát vinnének bele, akkor még jó is lehetne. Megvan benne a lehetoség, meg a rafinéria, csak valahogy mindig elb…ák a végén az egészet. A dob túlságosan élesen kattog, a cinek mint Mari néni edényei, a gitár sokszor olyan gázosan vinnyog, mintha a torzítót a 80-as évek elejérol örizgették volna hozzá, semmi finomság nincs az egészben, hozzá full érzelmes-misztikus szövegvilág és széplelku énekhang siránkozó jeleggel. Képzeld el, hogy kapsz egy szép ajándékdobozt, amit ha kibontasz egy száraz kutyakakát találsz benne szivecskés flitterekkel. Eléggé lehangoló.

Egyébként pedig nem muszáj egyetérteni.