Rendező: Emmanuel Carrere
Főszereplők:
Vincent Lindon, Emmanuelle Devos
Forgalmazza: Budapest Film

Van egy férfi, Marc, 15 éve visel bajuszt. A bajusz, élete és személyisége része, arcának szerves részét képezi. Mondhatni a bajusz nélkül Marc ismeretlenné és idegenné válna környezete számára.
"Mit szólnál hozzá ha levágnám a bajuszom?" hangzik el a költői kérdés, s a szőréket egy estén főhősünk pár lendületes mozdulattal lenyisszantja. Legfőképp a hecc és a kíváncsiság kedvéért, ezért aztán igen nagy feneket kerít ennek a teljesen hétköznapi dolognak. Hogyne, mi is izgulunk, vajon mit fog szólni hozzá a felesége, a barátai… Marc, aki 15 év után már nem visel bajuszt.
A megfelelő alkalom elérkezésekor, Marc megmutatja csupasz arcát párjának, és a legdrámaibb pillanat kezdődik el abban a percben, amely aztán egészen a film végéig kitart. Nem kap reakciót, végletes közömbösség éri őt, a nagy esemény ellenére. Felesége egész egyszerűen nem veszi észre a különbséget, vagy direkte nem akarja, ahogy azt Marc kitalálja magának magyarázatként.
Tetőzi a helyzet feszültségét, hogy a barátai sem figyelnek fel a változásra. Őrület.
Ki őrjít kit? Gondoljunk csak bele, kopaszra nyírjuk az amúgy fenéksimító hajunkat és erre senki még csak rá sem hederít..? több mint bosszantó.
Egy magyarázat lehet: valami elfajult, torz viccjáték, amit vele űznek.
Marc, kezdi úgy érezni az egész világ esküdik, történetesen ellene. Ahogy azt a néző feszültségbe szorított ökle is kívánja, a bajusz nélküli férfi végre számon kéri a történteket. "Leborotváltam…"
Figyelemfelkeltés… hatásszünet… elborzadás.
Agnes, (Marc felesége) értetlen, félelemmel töltött válasza következik: "Hiszen neked soha nem is volt…"
A kimerült ideg kezdi marni a levegőt, Philip Glass lépkedéseire. Tovább húzódik a játék mint kellene.
A kitalált gondolatok, miszerint mindenki viccel, elhalványodnak, egyre komolyabb útra téved a történet.
Egy apróságról van szó, egy teljesen hétköznapi mozzanatról, ami felkavar mindent és ami bárkivel megtörténhet. A rendező/író szerint ez egy olyan helyzet, amit mindenkinek át kell élnie és ilyenkor újra magára és egymásra kell találnia az embernek. Marc és Agnes itt eltávolodik és csak később adnak helyet maguknak, egymás mellett. A könyv kibontakozása ebből a szempontból kicsit máshogy alakul. A rendező elmondása szerint ugyanis míg a regény főhőse elveszíti önnmagát, addig a filmben Marc magára talál, hosszú bolyongás után.
Agnes pedig mindvégig mellette áll, megpróbál mindent, hogy férje segítségére legyen. A nőt nehéz megismerni, hiszen mi mindent Marc szemén és gondolatain keresztül látunk, pont csak annyit hallunk amennyit ő is hall. A film éppen ezért abszolút hihető és magával sodró. Így a kritikust jelentő pontok nekünk is ugyanúgy összeolvadnak s ezáltal megzavarnak teljesen. A mitörténikvalójában kérdés itt háttérbe szorul, teljesen mindegy mi, a lényeg, hogy így is történik.
Valami, amit mindenképp meg kell oldani. Nem követi narráció az eseményeket, mert a gondolatvilágot, amin keresztül látunk, inkább a mozdulatokból, szituációkból és más érezhető momentumokból építjük fel.
Érdekes megfigyelni azokat az apró, elrejtett mozaikokat, amik a kellő érzetet adják a nézőnek, például a telefonbeszélgetések alatt mindig hallható a másik személy, kivéve ha Agnes van a vonalban…
Valahogy sikerül egy sejtelmes ködben maradnia a nőnek, s csak kétségekben nyeri el a bizalmunkat. Minden lehetetlenség ellenére, Marcnak hiszünk, hiszen mi vagyunk ő.
A végtelen hullámzó érzelem és gondolat megindítja Marcot, menekülésnek is nevezhetjük a Hong Kong-ban töltött kompnapjait, a közömbösség városában könnyen akklimatizálódik. Senkit sem érdekel van-e bajusza vagy sem.
Az egyedüllétbe ekkor hirtelen újra belecsobban a nő, múlt nélkül, probléma nélkül, megjelenik és ott van, úgy mint rég. Ez a végeredmény a nyugtalanság nyugalma.
Ezzel váratlan helyreállás lép fel, és a múlt bolygatása nélkül folytatódik minden, Marc pedig csak a bizonytalanság bizonyosságában bízik és boldog. Mi meg aggódunk, meg örülünk is.
Az együttélésről, a kitérő veszélyes utakról, ragaszkodásról szól a történet.
A zenét illetően remek választás Philip Glass, ő az aki egész nap a zsigereidbe mászkál majd a filmkockákkal együtt.
Nagyon sok irányított eszköz van elszórva a filmtörténetben, mindegyik a kicsavarás és a megtörténhet félelmét támasztják alá. Mindenkinek ismerős ez a helyzet, és rejtett aggodalom adja az együttérzést.
Nézd meg! Te is ismered? Csak egy pillanat, bármi, bármikor, és felbillen az egyensúly. Őrület, világtalan bizalom. Woody Allen is gondolt ilyesmit: my one regret in life that I am not someone else!