Egy pillanatra képzeljük magunk elé a ’60-as ’70-es évek Magyarországát. A szerencsésebbeknek órási doboztévé áll már a nagyszobában. A tetején igényesen horgolt asztalkendő és cserepes növény. A büszke tulajdonos gazdasszony bármelyikünk nagymamája lehetne, ne is tagadjuk. 40 éve akkora kincsnek számított az az 1 Sokol rádió, amin egész brigádok osztoztak, ami iPhone-nal a zsebben már elképzelhetetlen.

De hogy miért beszélünk erről? Mert megnyílt a magyar fotóriporter szakma egyik jeles képviselőjének, Wormser Antalnak a munkásságából készült összefoglaló tárlat a Radnóti Miklós Művelődési Központ aulájában. A kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött, közel 40.000 felvételből álló életműből összeállított válogatás, ezen belül is a szerző Népszabadságnál, illetve Esti Hírlapnál eltöltött éveiből, 1957 és ’81 között. Mielőtt azonban ezekhez a sajtóorgánumokhoz került, pályája kezdetén a Ganz villamossági művek üzemi fényképésze, majd az ’50-es évektől a Világosság és az Esti Budapest tudósítója volt. Innen került át a Népszbadsághoz, majd az Esti Hírlaphoz, de dolgozott képszerkesztőként a Budapester Rundshaunál is.

Wormser munkái – és így a kiállított képek is – az élet minden területére kiterjedtek: készített divat- és reklámfotókat épp úgy, mint protokoll-felvételeket, utcai zsánerképeket sőt még gasztrofelvételeket is. A termelés, a kultúra, a divat, az oktatás képei sorakoznak az életműben – és a kiállításon. A felvételek a szocialista Magyarország széles keresztmetszetét mutatják be, hűen tükrözve a legvidámabb barakk hangulatát és a gulyáskommunizmust.

A kor elvárásainak megfelelően a fotós készített az épülő szocializmust bemutató termelési riportot gyárakból és termelőszövetkezetekből, protokoll felvételt Kádár Jánosról a dísztribünön a majálison, vagy a már emlegetett Brezsnyevről, aki még a ’80-as moszkvai olimpia jelképét, Misa mackót is elhozta a magyar népnek. Wormser Antal felvételei mégis mentesek az ideológiai direktíváktól: képein egy kor boldog vagy boldogtalan embere jelenik meg, látjuk a mosolyt, a fáradtságot, a szomorúságot és a környezet szép vagy csúnya, de így is – úgy is szerethető, élhető részleteit is.

A kiállítás címe, az „Előhívás” éppen ezért kétértelmű jelentést hordoz. Hiszen ezt a szót használjuk egy fotográfiai eljárásra: a képek készültekor, még jóval az SD kártyák és az Instagram feltalálása előtt azt a kémiai folyamatot hívták így, aminek során a láthatatlanból látható lett. Ugyanakkor előhívás az is, ami az emberi emlékekből bukkan fel. És a cím mindkét értelemben véve találó.

Így vagy úgy, de azt mindenképpen elmondhatom, hogy ez a kiállítás még úgy is nosztalgikus érzéseket ébresztett bennem, hogy a képek készültekor még pajkos gondolat sem voltam. És mivel a kiállítás úgyis ingyenes, ezért csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy kerüljön arra, ha van szabad fél órája.