Mindig nagy bátorság kell egy ilyen klasszikus újra feldolgozásához. Hiszen óhatatlanul is mindenki a ’31-es eredetihez (vagy a fiatalabbak talán a ’99-es Koltai Róbert – Pogány Judit verzióhoz) fogják hasonlítani. Bevallom nekem is ez utóbbi az a Hippolyt, akit ismerek, így aztán a nem kis fokú Koltai-rajongással (és ehhez illő elfogultsággal) ültem be a darabra. Vajon a Nagy Andrássá átkeresztelt Benedek lesz-e olyan sármos mint Árpa Attila volt? Vajon Schneidernének még mindig meggyűlik a baja a fogyókúrájával? És vajon Hippolytról még mindig nem tudom eldönteni, hogy szeretnék-e otthonra egy ilyen inast? A helyzet az, hogy igen: a Nagy Andrást játszó Karalyos Gáborral én is megfontolnám a szökést, és igen, Hippolyt az aggályosan precíz viselkedése ellenére – vagy talán éppen ezért – igazán szerethető figurája a darabnak. Egy fél kifli pedig lássuk be, mindenkit Amáliázásra késztetne.

A kaposvári Csiky Gergely Színház előadása jóval hosszabbra nyúlt a filmeknél (3 felvonás, 3 óra 20 perc a filmek 1 óra 15 illetve 1 óra 30 perces hosszával szemben), gyanítom a sok zenés betét miatt. És azt kell mondanom, hogy a 3 felvonásos műveket általában meg lehtett volna csinálni kettőre is. Jelen estben a darab első felvonásában a demokratizálós rész („demokrata család vagyunk”) kicsit hosszúra nyúlt és nekem nem igazán illett a darab további történetébe. Amíg ezen túl nem tettük magunkat (túl nem tették magukat a szereplők), addig folyamatosan arra vártam, hogy kezdődjön már a valódi színdarab. Az igazi szórakozás. Ami igen hamar meg is történt: a második két felvonásban már nem tudok hibát találni. A darab zsenialitását mi sem bizonyítja jobban, minthogy még a viszonylag kicsi 5-8 éves gyerekek is végigülték, sőt, akikre ráláttam még élvezték is az előadást. A közönség pedig dőlt a nevetéstől. Időnként annyira, hogy alig hallottam a darabot.

Még szerencse, hogy a történet olyan jól ismert. Bár a színlap szerint Schneider, a feltörekvő újgazdag vállalkozó mindenképp be akar kerülni a felsőbb körökbe, és ott előkelően és elegánsan megjelenni, a darabban természetesen még mindig a „Mama” (Schneiderné) az aki lakájt fogad, aki a kifinomultságra hajt. Schneider Mátyást nem érdekli az ilyesmi. Hazaérve csak szeretné mielőbb megkapni (hagymával) és elfogyasztani (ingujjban) a vacsoráját, meginni a sörét (meg a feleségéét) és dehogy hiányzik neki, hogy egy úri alkalmazott az otthonában terrorizálja. Varga Zsuzsa és Sarkadi Kiss János pedig remkül hozza az egyszerű, tanulatlan, kissé bumfordi újgazdag páros szerepét.

A Csiky Gergely Színház előadásában Terka, a család lánya jóval több úrilánynál, szellemes, életteli karakter, ami hamár szóba került (az életteliség), hát az Mimiből sem hiányzott. Így aztán Makáts főtanácsos személyében ő is megtalálja az ideális urat, aki majd khm… kiképezteti. Azért persze aggodalomra semmi ok. Ismét sikerült megtalálni a pikáns áthallások és a korhatártalan darab összhangját. De hogy Julcsáról és Tóbiásról se feledkezzünk el meg kell állapítanom, hogy Platón ideáinak világában ők lehetnek a magyar szolgálópáros megtestesülése. És bár a dalárda szál kimaradt ebből a feldolgozásból, cserébe Makáts Csaba (Marofka Mátyás) olyan táncos betétet kapott, hogy alig hittem a szememnek, amikor az elegáns felöltőt elhajítva előtűnt a fényes zöld izompóló.

Összegzésként azt mindenképp elmondhatom, hogy a darab felülmúlta a várakozásaimat. Aktualizált, de mégsem modern előadás, ami inkább hasonlít az 1931-es eredetire, mint a modernebb ’99-es változatra. Az élő zenés kíséret pedig olyan pluszt adott, amit egyetlen mozgókép sem képes. A helyzet tehát a következő: a kaposvári társulatban még soha nem kellett csalódnom.