Mindig ott a “vagy” és a választás lehetősége. Csak rajtunk múlik, hogy a művész által papírra fröcskölt tintapacák milyen történeteket idéznek elő elménkben.
Ő már üzembe helyezte a sergőt, most mi jövünk.

Őszinte leszek. Miért ne lennék az? Amikor a kezembe került a kötet kicsit idegenkedtem tőle. Az a fajta amit leraksz az asztalra, főzöl egy forró teát (ha akarod lehet kakaó is), leülsz mellé és csak nézed. Szemeztek. Ő is akarja és te is, de még nem mertek egymás felé nyitni. Nincs bátorságod elmerülni benne. Így hát csak a külsejével barátkozol, talán meg is érinted. Vonzódsz hozzá. Grandpierre Károly festménye, amelynek címe: “Egy pillanat az Örökkévalóságból” megbabonáz. A színek és formák harmóniája megigéz, mint a Narniába vezető szekrény ajtaja. Nehéz neki ellenállni, de nem adhatod be rögtön a derekadat, az elmélyülésre még nem állsz készen. Így hát kimész megmelegíteni a kihűlt kakaódat (vagy tea volt?), lehörpinted és lefekszel aludni.

Másnap ismét leülsz mellé, de már nem húzod tovább az ismerkedést. Gyorsan felkapod és a sorok között barangolva megismered egy család, négy nemzedék, hat költő és a műveik által a magad életét is. Idő utazol. Egészen a Forradalom-és Szabadságharc koráig. Grandpierre Károly(1839-1891), a Magyar királyi posta-és távírda igazgatósági tanácsosa, Garibaldi hadnagya és Kossuth Lajos tollnoka éppen verset ír a magyar költészet egyik legkiemelkedőbb alakjához. Petőfihez című verse minden sora tiszteletről, alázatról tanúskodik. Ha szereted a hazádat, annak bújával, bájával együtt garantáltan forróság fogja átjárni a lelkedet a vers elolvasása után.

Indulnunk kell tovább, de ne félj, megenyhülsz rögtön, miután belépsz Dr. Grandpierre (Bod) Károly(1869-1942) világába. Leheveredsz mellé a rétre, bámulod vele az égen átvonuló bárányfelhőket, majd lázálomba zuhansz…az Enyhület csak a vég kifejlett, addig gyötör a valóság álma…

Tovább utazva az örökkévalóságban ifjabb Grandpierre Károly (1913-1945) versein keresztül élheted át a szülői szeretet határtalanságát, a valahová tartozás érzéséből táplálkozó magabiztosságot, az ősökhöz láncoló vér erejét és a a szerelem gyöngédségét. Csupa olyan érzelmeket, amelyek mélyen benned lakoznak, de csak egy művészi alkotás képes megzörgetni a vészjelzőt és felhívni rá a figyelmedet.
De hiszen, tudod, te ültél fel a körhintára, ő “csak” megalkotta azt.

Az időben előre utazva változnak a fókuszpontok, több témát felölelnek a kötetbe foglalt versek. Grandpierre K. Endre (1916-2003) verseit már a fiatalabb generáció is inkább magáénak érezheti.
A hazaszeretet, az ősök tisztelete akárcsak elődei műveiből is kétséget kizáróan érezhető. Azonban felüti a fejét a felvilágosult emberre jellemző “pesszimizmus” is. Művei által egyre közelebb kerülünk a jelenhez és ráeszmélünk csak mi tehetünk sorsunk változása érdekében és utódaink útjait mi alapozzuk meg.

Hopp! El is érkeztünk a még köreinkben lévő két művész alkotásaihoz. Ha nem félsz átérezni az igazság fájdalmát, akkor Grandpierre Károly (1945-) versei fognak a leginkább tetszeni. Csontig hatoló szavai sok álomvilágban élő, vak ember számára is fényt hozhatnak. A félhomályban való ténfergés persze sokkal kényelmesebb. Te döntesz, ő árulja a jegyet.

Ha eddig nem szédültél el és nem szálltál le a körhintáról, akkor most garantáltan üvölteni fogsz. Grandpierre Attila (1951-) írásai Károlyéhoz hasonlóan ébresztgetnek a valóságra. Fogalmazzunk úgy, hogy Károly a szelíd anya-típus, aki szép szóval, míg Attila a nyakadba önt egy vödör vizet és úgy fog kiugrasztani a párnák közül. Nem kellemes, de megéri!

Mire lelassul a hinta, érezni fogod a változást a zsigereidben és az utcán nyitott szemmel fogsz járni, esetleg a fejedben jár majd egy-két kósza verssor, amely erőt ad a mindennapokhoz! Tudd, nem vagy egyedül, mert mindannyian Egyből származunk! No, eridj vegyél még egy vattacukrot!