Vidéken április 15-26., Budapesten pedig április 16-19. között rendezik meg a filmnapokat azért, hogy ízelítőt adjanak az év során hazánkba kerülő francia filmekből. A Francia Filmnapoknak köszönhetően olyan hírességek fordultak már meg fővárosunkban, mint Sophie Marceau, Catherine Deneuve, Isabelle Huppert,  tavaly pedig Audrey Tautou.
 
Laurent Cantet olyan nagyszerű filmeket rendezett már, mint az Asszonyok paradicsoma (2005), a Time Out (2001), vagy az Emberi erőforrások (1999). Az Emberi erőforrások c. zseniális alkotása nem véletlenül nyert 19 díjat, nagy kár, hogy a magyar közönséghez nem igazán jut el ez a film, hiszen olyan társadalmi problémákat feszeget, melyekről rendkívül fontos lenne elgondolkodnunk…
 
Az osztály című filmje a világszinten jelentkező etnikai problémákat láttatja egy olyan zárt és sajátos szabályokkal rendelkező közösség életén keresztül, mint egy iskolai osztály. Bemutatja, ahogy mi, egyének küszködünk a körülöttünk levő világgal, de ugyanakkor mi magunk is fogaskerekek vagyunk az események folyamatában, habár nem mindig vagyunk ennek tudatában, ha pedig igen, akkor sem biztos, hogy kontrollálni tudjuk az eseményeket.
A rendező nonprofesszionális színészekkel, és 3 kamerával forgatta dokumentarista stílusú remekművét, mely rámutat a francia és más oktatási rendszerek gyengeségeire, idejétmúltságára, – továbbá, ha önámítás nélkül szembenézünk a tényekkel, a mi magyar oktatási rendszerünk hibáira is ráismerhetünk. A rendező szándékosan törekedett arra, hogy a néző elbizonytalanodjon és elgondolkodjon: fikciót lát-e vagy dokumentumfilmet?
Laurent Cantet már Souleymane történetén dolgozott, amikor rábukkant Francois Begaudeau könyvére. A film nem a könyv konkrét adaptációja, sokkal inkább a kiterjesztése. Francois könyve egy iskolai tanév krónikája, a film pedig Souleymane történetére épül. A film érdekessége, hogy maga Francois Begaudeau játssza a tanár szerepét, rendkívül hitelesen, ő maga is pedagógus volt mielőtt áttért  a filmkritikusi pályára.
Laurent Cantet egy Francoise Dolto nevezetű  párizsi középiskolában forgatta játékfilmjét, demokratikus módszerekkel. Elmondása szerint a nonprofesszionális színészeket nem összeválogatta, hanem csupán meghirdette projektjét, melyre 13 és 16 év közötti diákok jelentkezhettek. Összesen 50 diák jelentkezett, és végül az 25 diák szerepelt a filmben, aki mindvégig kitartott, megjelent a workshopokon, és részt vett a közös munkában. Egy évig minden héten három órát dolgoztak, a diákok azokat a szituációkat improvizálták, melyeket Laurent javasolt nekik.
Az eredmény olyan hitelesre sikerült, hogy „Az osztály” nagy port kavart, sokan magukra ismertek és felháborodtak. Persze, hiszen nem mindig könnyű bevallani önmagunknak, hogy mi is segítjük egy ellenmondásokkal teli rendszer fennmaradását – legyen az egy oktatási rendszer, vagy a kapitalista rendszer (lásd Emberi Erőforrások c. film) – s nem mindig látjuk be, hogy fogaskerekekként sokszor önmagunkat ássuk alá.
 
A rendezővel az Antropos.hu beszélgetett társadalmi problémákról az Emberi erőforrások és Az osztály című filmek kapcsán…
 

-Beszélgetésünk kezdjük a 19 díjat, és 5 jelölést elnyert Human Resources (1999) című alkotásával. Ön szerint miért nem cselekednek az emberek akkor, ha már csupán szenvednek egy adott szituációban vagy élethelyzetben?
-Arra törekedtem, hogy bemutassam a filmen keresztül, mennyire meghatároz, korlátoz a munkád,  és végül nem marad időd és energiád arra, hogy belegondolj: mit is csinálsz tulajdonképpen? Nap mint nap pusztán megismételed ugyanazokat a mozdulatokat: elmész dolgozni, ki a gyárba, ki máshova, aztán pedig hazamész, és másnap a körforgás kezdődik elölről…
 
-Ön szerint mik a következményei annak, ha nem reagálunk, csupán elfogadjuk a dolgokat olyannak, ahogyan elénk tárják őket, pontosan úgy, ahogyan Frank apja? Megengedhetjük-e magunknak, hogy ne cselekedjünk?
-Úgy gondolom, hogy rendkívül veszélyes lehet az, ha mindent elfogadunk feltétel nélkül, pusztán azért, mert már megszoktunk valamit, vagy hozzászoktunk valamihez. Csak azt mondod: „Hát, ez már csak így van.”, és nem teszel fel kérdéseket még önmagadnak sem. A filmem azt ábrázolja, hogy az apa mindig mindent csak elfogad, és nem képes a változtatásra, mert a változás az ismeretlent, a váratlant, a meglepetést jelenti. És bizony gyakran félünk a meglepetésektől…
 
-A filozófus Emil Cioran (1911-1995) szerint az értelmiséget elerőtlenítette a saját okoskodása, örökös aggályai és lelkiismeret-furdalása. Azt mondta, ezernyi kérdés kínozza őket, de végül csak elvakítja és megsemmisíti őket a tanácstalanság. Mit gondol, ebből a nézőpontból nem Frank apjához hasonlítunk, aki nem tudja hogyan reagáljon a dolgokra, és hogyan döntsön a kritikus helyzetekben?
-Nagyon nehéz erre a kérdésre válaszolni, és főképpen így, angolul, nem a saját anyanyelvemen. Azt hiszem, ami igazán fontos az életben az az, hogy legyen kritikai érzéked, de természetesen tisztában vagyok azzal, hogy ezt néha nagyon nehéz megszerezni, birtokolni. Vagy azért mert rettenetesen fáradt vagy a munkádtól, vagy pedig azért mert nem adatott meg neked az a fajta életkörülmény, és az életed már túlságosan behatárolódott, te pedig félsz megváltoztatni.
Amikor filmeket készítek, mindig arra törekszem, hogy kérdéseket tegyek fel, és hogy arra késztessem a nézőket, hogy ők válaszoljanak rájuk a saját tapasztalataikon keresztül. Azt hiszem, hogy ez az egyetlen dolog, amit tehetek: lehetőséget adok a nézőknek, hogy elgondolkodjanak a világról. Nem hiszem, hogy a  film megváltoztathatja  a világot, de segíthetnek az embereknek abban, hogy elgondolkodjanak róla.
 
-Mit gondol, Souleymane megértette, hogy a tanári bizottságnak miért kell őt kicsapnia az iskolából?
-Azt hiszem, az a fő probléma, hogy a gyerekek nem is értik, miért vannak az iskolában, ráadásul úgy gondolják, hogy számukra nincs értelme a tanulásnak. Éppen ezért olyan fontos az, hogy teret adjunk nekik, és megbeszéljük velük közösen mindent. Pl. azt, hogy miért is lényeges, hogy tanuljunk erről meg arról;  hogy miért kell most éppen erről a dologról tanulnunk, s miért nem a másikról, stb. Ha egy tanár elfogadja ezt a fajta tanítási módszert, akkor a diákoknak legalább lesz némi elképzelésük arról, hogy miért is ülnek tulajdonképpen az iskolapadban, és miért is kell valakire figyelniük…
 
-Ön szerint Souleymane-nak sikerült-e  valóban valamit tanulnia Francois-tól, a tanárától?
-Én nem hiszem, hogy tanulhatsz valamit valakitől, hanem inkább felfedezhetsz olyan dolgokat, amiket egy tanár közvetít a számodra. Úgy gondolom, egy tanárnak azért kell ott lennie az iskolában, hogy elmagyarázzon bizonyos dolgokat, és segítsen neked abban, hogy te megértsd őket. Van egy pillanat a filmben, amikor érezheted, hogy Souleymane nincs messze egy ilyesfajta közös együttműködéstől, például amikor a portréját készíti, s megmutatja a fényképeit. Az a rész érzékelteti, hogy minden megváltozhatna, és megtalálhatná a helyét az osztályban. De a következő jelenetben  már bekövetkezik a krízis.
Azt volt a szándékom, hogy bemutassam: az iskola nem a legtökéletesebb intézmény, ha megvizsgálod, rengeteg ellentmondásra bukkansz. A tanításnak vannak olyan pillanatai, amikor minden tökéletesnek látszik, például ha sikerül elmagyaráznod valamit a diákoknak, és boldoggá tudod tenni őket, de a következő napon már lehet, hogy semmi sem működik. Ezért is nagyon nehéz és fárasztó a tanári szakma, emberekkel kell dolgoznod, és ha tanár vagy, tudod, hogy keresztül kell menned ezeken a pillanatokon. De ugyanakkor izgalmas is, és ha a gyerekek érzik azt, hogy van értelme számukra annak, amit csinálnak, akkor sokkal de sokkal többet is kérhetsz tőlük, és pontosan ez az, amit felfedeztem a forgatás alatt, ahol nagyon korán beavattuk őket a folyamatba, és így pontosan tudták, hogy mit is csinálunk. Érezték, hogy figyelünk arra, amit mondani szeretnének, vagy amit mondaniuk kell, ás ez nagyon pozitív élmény volt a számukra, úgyhogy szívesen együttműködtek velünk.
 
-Francois demokratikus úton próbálja tanítani a gyerekeket, ugyanakkor később a tanári bizottság – és talán maga Francois is! – mégiscsak úgy dönt, hogy kicsapja Souleymane-t az iskolából. Ezek után, Ön szerint demokratikusnak nevezhetjük-e az oktatási rendszert?
-Pontosan ezen az ellentmondáson gondolkodtam. Egyfelől az iskola intézményét találtuk a legjobbnak ahhoz, hogy integráljuk a gyerekeket a felnőttek világába, hogy integráljuk a bevándorlókat a francia nemzeti közösségbe. Ugyanakkor ez az intézmény az, amely rengeteg gyermeket kirekeszt. Kirekeszti Souleymane-t, és még sok-sok hozzá hasonló kölyköt. Például azt a lányt is aki a film végén odamegy a tanárához, hogy elárulja, fogalma sincs arról,  miért is kell nap mint nap az iskolapadban ülnie, és hogy ő az égvilágon semmit nem tanult eddig az iskolában.
Tanárként két feladat hárul rád: az egyik, hogy integráld a gyerekeket, a másik pedig, hogy kiválogasd  és csoportosítsd a rossz tanulókat és a jó tanulókat; azokat akik elfogadják a szabályokat, és azokat akik nem. Teljesítened kell az iskola két lényeges célját: egyrészt segíteni a gyerekeket abban, hogy szembenézzenek a társadalommal, és hogy megtalálják a szerepüket a társadalomban, másrészt pedig integrálni őket a francia közösségbe. És ez egy olyan tanárnak, mint például Francois ez nem tetszik, de a munkája része.
 
-Itt, Magyarországon az iskolákban szinte csak európai írókról, költőkről, gondolkodókról tanulunk. Nem igazán tanulunk más, távolabbi kultúrákról. Hogy van ez Franciaországban?
-Franciaországban is még mindig ugyanaz a helyzet. Ezért nem tetszik ezeknek a gyerekeknek a társadalmunk, mert megértik, hogy nem akarjuk, hogy szerepük legyen benne. Természetesen tanulhatnák az iskolában például némi afrikai irodalmat is, és akkor úgy éreznék, hogy őket is beavatnák az ország történéseibe, de az iskolarendszer még nem kész erre.

-A könyvesboltokban sem lehet kapni például afrikai irodalmat…
-Sajnos nem csupán afrikai írók könyveit nem lehet kapni a boltokban, hanem még élelmiszert sem. Egy afrikai asszonynak nem mindig könnyű megtalálnia azt a halat, amit régen  még otthon főzött. De nem csupán ez a probléma, hanem az is, ahogyan az emberek rád tekintenek. Úgy gondolom, hogy a francia társadalom és a gazdag országok többsége jelenleg nem fogadja túl jól az újabb bevándorlókat.
 
-Meglepte a nyilvánosságot az, hogy nonprofesszionális színészekkel dolgozott?
-Inkább az eredményen lepődtek meg, azon a fajta minőségen, amit ezek a nonprofesszionális színészek nyújtottak. Ezt gyakran megvitatták az újságokban. De én mindig így dolgozom.  No meg  szeretem vegyíteni is a nonprofesszionalis színészeket a professzionális színészekkel. De úgy gondolom, egyre több film készül így mostanában.

-Mielőtt elkészült volna az Ön filmje, az olyan gyerekek, mint például Souleymane társadalmilag halálraítéltek voltak, és most is, hogy elkészült a film, csak azért kerülnek az érdeklődés középpontjába, mert szerepeltek egy filmben… Ön mit gondol erről az ellentmondásról?
-Nagyon örültem annak, hogy mindannyian velem lehettek azon a napon, amikor átvettem az Arany Pálmát.  Abban a pillanatban a kamerák  által az egész világ előtt álltak. És ez számukra nagyon meglepő és értékes volt, hiszen legalább felismerték a tehetségüket. Nagyon büszke voltam rájuk. De sajnálatos módon a probléma megmaradt, később ugyanazokkal a nehézségekkel kell megküzdeniük. Ha az utcán vannak, már nem tartják őket figyelemre méltónak. Sok politikus is nyilatkozott a filmről, és azt mondták róla, hogy Franciaország különbözőségét mutatja be, és hogy ez a diverzitás  nagyszerű a filmvásznon, de nem a valóságban. Tehát úgy gondolom, hogy még rengeteg a tennivalónk. Az embereket lekötik a mindennapok. Azt hiszem még sok időre van szükség ahhoz, hogy megváltozzanak a dolgok.
 
-Tetszett, hogy megemlítette egyik interjúban, hogy ezek a diákok azt hitték, sokkal keményebben kell dolgozni ahhoz, hogy elkészüljön egy film… Ön szerint miért van a filmkészítés túlmisztifikálva? Ha a Souleymane-hoz hasonló kölykök nap mint nap azt hallják a televízióból, hogy milyen nehéz filmet készíteni, akkor soha nem próbálnak meg készíteni egyet…
-Nem volt könnyű, de vicces volt. És ez nagy különbség. Fárasztónak és unalmas képzelték a munkát, és nem gondolták, hogy ilyen is lehet, a forgatás alatt egyáltalán nem unatkoztak…
Igen, van egyfajta megközelítés, ami a mozit egyfajta álomvilággá teszi. Én nem látom magam ebben a képben. Például amikor Hollywoodba mentem a múlt hónapban az Oscar-jelölés miatt, olyan voltam, mint egy kisfiú. Csak néztem egy világot, ami nem az enyém. Úgy gondolom, sok  rendező nem ismer magára a mozi mitológiájában.

 
-Megemlítene néhány olyan rendezőt, akiknek a munkáit különösen kedveli?
-Robert Rosellinit emelném ki, mégpedig azért, ahogyan ábrázolja a valóságot, a társadalmat, anélkül, hogy félne az érzelmektől. Megpróbálja a dolgokat a szereplőkön keresztül ábrázolni, és tetszik, ahogy keveri a valóság hatását a már-már melodrámai pillanatokkal. Én is erre törekszem.
A másik rendező pedig természetesen Maurice Pialat, akit szintén azért kedvelek, mert a valóság ábrázolására törekedett. És ez a valóság persze nem a valóság maga, hanem annak újra felépítése. Úgy gondolom, hogy ezeket az én filmjeimben is felfedezhetjük.
 
-Milyen a kapcsolat a kortárs filmrendezők között? Ön szerint van-e valamiféle szorosabb együttműködés? Elmondják-e véleményük egymás munkáiról?
-Egy kis filmes család vesz körül… hasonló gondolkodású emberek, akikkel találkoztam az iskolában, majd együtt dolgoztunk, és még mindig velük dolgozom. De nem érzem, hogy a mozi világának része lennék. Nem ismerek sok rendezőt, inkább olyan vagyok mint egy vadon élő állat, kissé félénk… És őszintén szólva nem is keresem ezt, úgy gondolom, hogy az élet valahol máshol van…