Az első nap nagy fellépőit kivétel nélkül végignéztem a Nagyszínpadon. A cél felé vezető sétám során az első dolog, ami feltűnt, és elgondolkodtatott, hogy csak két telefonfülkét láttam ott, ahol régen rengeteg volt. Egy nagyon forgalmas találkozóhelyként funkcionált ez a terület, ahol most csak egy-két ember lézengett, s azok is inkább a bank-automatára vártak. De ki is akarna telefonfülkéből telefonálni, mikor ma már mindenki zsebében ott lapul a mobiltelefon, s az arra kijelölt helyeken fel is tudja tölteni készülékét, ha esetleg lemerülne. Tovább haladva utamon rátértem a Nagyszínpad felé vezető főútra, ahol rengeteg fürdőruhás csajszival és félmeztelen fickóval találkoztam, akik hatalmas porfelhőbe burkolózva jöttek felém. Hát igen, ez a Sziget.


Hatalmas por, kánikula, na meg persze töménytelen mennyiségű sör. Kattints SZIGET 1. nap életképekért!


Na, meg a zene. Zene minden stílusban, minden irányból. Napozó fiatalok, tömeges olimpia-nézés, szurkolás hazánk élsportolóinak. Majd végre elértem a célpontnak kitűzött objektumot, a Nagyszínpadot, amelyet mára egy hatalmas „kiszolgáló terület” övez. Minden évben egyre nagyobbra nő a sajtót és a művészeket befogadó vendéglátó ipari egység. Az első idei szigetes koncertélményem az USA-ból érkezett MGMT.


Kattints a képre, és nézz éneklő hippiket!


Amikor megláttam őket azt gondoltam: „Honnan szabadultak ezek a hippik?” Aztán megláttam az énekest, akit Jim Morrison és Zsákos Frodo keverékeként tudnék leírni, és aki kicsit megszeppenve csukott szemmel énekelte végig, majdnem az egész koncertet, hogy ne kelljen szembesülnie azzal, hányan rajonganak érte és a zenekarért. Amúgy az MGMT tagjai, már ami az öltözködésüket illeti mintha külön külön, egy-egy korszakot képviselnének a rock történetéből. A dobos a ’60-as, ’70-es évekből idecsöppent hippi, a billentyűs ’80-as évekbeli rockker, az énekes megszeppent kisfiú, aki a Jim Morrison hasonmás versenyen épphogy dobogós lenne, a két gitáros pedig viszonylag szolidan, napszemüvegben, átlagos „mai utcai” viseletben, bár mindketten egyéni frizurával megspékelve megjelenésüket álltak színpadra. Egyszóval minden tekintetben érdekes élménnyel gazdagodtam már a legelején. Ám sajnos innen rövid idő múlva távoznom kellett, mert a magamnak összeállított program elég sűrűre sikeredett.

Következő állomásom a Bijou zenekar koncertje volt, ami azért érdekelt, mert a Petőfi rádióban oly sokat játszott „kék kabátos” nótát nagyon megszerettem. A koncertre érkezve ücsörgő közönséget találtam, és egy andalító háttérzenét játszó kis zenekart. A helyzet az, hogy bár a Bijou-nak szerintem jó a zenéje, sajnos mondhatni minden számuk egyforma. Olyan jó kis háttérzene, ami egy vacsora, vagy egy kávé mellett tök jó zenei aláfestést nyújt.
Meghallgattam, jó volt, de irány vissza a Nagyszínpadhoz, hiszen mindjárt kezdődik a Flogging Molly. Hát, ha ők nem, akkor senki sem tudja, hogyan kell óriási, fergeteges bulit csinálni. Ír népzenét játszanak, punk-rock alappal. Valami hihetetlen erő van zenéjükben. Az ember nem bírja ki, hogy ne táncoljon, ne őrjöngjön egy ilyen koncerten. Azonnal belopták a szívembe magukat. Bár nem vagyok különösebben nagy rajongója az ír folk muzsikának, de ebben a verzióban őrületes, az biztos. Hatalmas színészek a Flogging Molly tagjai, és iszonyatosan, látványosan élvezik a zenélést. A közönségről nem is beszélve. Óriási őrjöngés tört ki abban a pillanatban, ahogy a húrok közé csaptak, s az első sorokból rögtön ki is szedtek az Inkalosok egy pár embert. Elképesztő volt így késő délután.


Kattints a képre, és nézd meg Takáts Esztert és a gitárját!


A Flogging Molly vége felé elsétáltam, hogy megnézzem Takáts Esztert és zenekarát a GumiZsuzsit. Egyszerűen nem hagyhattam ki ezt a koncertet, mert imádom Takáts Eszter zenéjét. Soha nem láttam még őt élőben. Egy nagyon kedves állandóan mosolygó lány fogadott a koncerten. Eszter laza nyári szerelésben, csíkos kalapban fülig érő mosollyal énekelte dalait. A közönség kezdetben ücsörgött, de aztán néhányan kedvet kaptak a táncoláshoz, s elfoglalták az első sorokat. Örülök, hogy láthattam Esztert élőben.


Kattints a képre, és nézd meg hogyan szállt Alanis Morissette haja a Nagyszínpadon!


A nap fénypontja Alanis Morissette volt, legalábbis számomra. Az jutott eszembe, miközben Alanis-t hallgattam, hogy nem gondoltam volna anno, 1995-ben, amikor a Jagged Little Pill című albumára őrjöngtem otthon, hogy több mint 10 év múltán itt fogok állni az ő koncertjén. Kicsit talán már el is felejtettem milyen jó is volt az az album. A koncert alatt kétféle Alanis Morissette-et ismerhetett meg a közönség.
Amikor énekelt a mikrofon előtt állt, csípője előtt összekulcsolt kezekkel, mint egy megszeppent kislány a népdaléneklési versenyen az általános iskolában, és amikor zúzósabbra váltott a zene akkor mint egy ősrocker elkezdte rázni hatalmas lobboncát, ami mára a védjegye lett. Kicsit furcsa, szélsőséges megnyilvánulások voltak ezek számomra, de mindenesetre tökéletesen elénekelt mindent, szájharmonikázott, gitározott is, s ami talán a közönségnek a legszívmelengetőbb volt: a koncert alatt többször is megköszönte magyarul a tapsot, a rajongást.


Kattins a képre, és nézz fotókat a The Kooks-róll!


A The Kooks, programfüzet szerint a fiatal brightoni fiúkból álló banda „laza és mosolygós gitárzenét játszik, mely egy füst alatt idézi meg a ’60-as évek beatzenéjét és hippis elszállását, és a Police-féle reggae-s new wave-et , vagy a Cure bolondos „énjét”. Kíváncsi lettem. Mikor megpillantottam énekesüket egy kérdés merült fel bennem: „Miért akar ma mindenki Jim Morrison lenni?” Luke Pritchard azt hiszem megnyerné a Jim Morrison hasonmás versenyt, ha indulna rajta. Göndör fürtjei, mozgása, sőt még beszédstílusa is Jim-et idézte, a szereléséről nem is beszélve. Bokáig szűk fekete naci, fekete pulcsi, nem is értem hogy bírta benne ott a színpadon, abban a dög melegben. Amúgy a zenéjük tetszett, tulajdonképp a srác is, de továbbra is motoszkál a fejemben a kérdés: „Miért akar minden énekes Jim Morrison lenni?” Vagy ezt csak én képzelem?

A The Kooks végére sikerült teljesen elfáradnom, így fejvesztve menekülni kezdtem a tömeg elől, s bár szerettem volna még egy csomó mindent megnézni, mint pl.: A Kistehenet, a Ladánybenét, a Kiscsillagot. Még a délutáni felhozatalból a Sonny And His Wild Cows-t, akik jó kis rockabillyt játszanak, és persze érdekelt volna még számtalan más is, de sajnos nem tudok osztódni -egyelőre-, így ennyi fért bele az első napba.