-1998 óta írsz verseket, prózákat, újságcikkeket és műfordítással is foglalkozol.
Mi késztetett arra, hogy a verseidet foglald kötetekbe?
-Soha nem akartam
kötetbe foglalni a verseim. Ha 1998-ban valaki megkérdezi tőlem, a rocker,
ifjúsági vezető gimnazistától, hogy fogok-e írni verseket, az arcába röhögök.
Sok mindenbe kezdtem bele életemben, és sohasem éreztem elég kitartást magamban.
Voltam lázadó, babos-kendős gitáros, énekes gimnáziumi zenekarokban, voltam
grafikus a Radnóti gimnázium újságában, voltam énekkaros és voltam
fotószakkörös. Mindenbe belekezdtem, hogy megmutassam: elég vagyok ehhez is.
Soha semmi más nem érdekelt, csak az amerikai ‘be yourself’ és a szabadság. És
persze hogy szeressenek. Legalább a csajok. Vagy legfeljebb. Léhűtő, lógós alak
voltam, kapcsolatból ugrottam kapcsolatba. Fontos volt az ‘imázs’. Aztán –
ugyanúgy, mint a többit – kinéztem egy szürke lányt, aki garbóban járt a suliba
– jó nő volt, más még nem vette észre – ez kellett nekem. Összejöttem vele. Én
voltam az első. Egy hét után meguntam. Aztán összegabalyodott egy régi
hősszerelmesével. Felébredt a férfiösztönöm. A vadászösztön. Mi az, hogy ha nem
akarom enyémnek, másé lesz? Megint összejöttünk. Szakítottam vele. Több hétig
nem jött be gimibe. Soha többé nem tudott bízni senkiben, és én rájöttem:
szeretem. Tudok szeretni. Észrevettem azokat az embereket, akiket nap mint nap
megbántottam valami ösztönös falkavezérség oltáráért. A lány nem hitt nekem
többet. A szürke kisgyerekből céda, Corinna lett: és tudtam, ez az én hibám. Én
rontottam el. Játékká vált neki az élet, a kapcsolatok – korábbi balgaságaimat
tette életlényegévé. Lett egy keresztem. Megtalálni azt, akit valaha
megtaláltam, és akkor nem tudtam szeretni: aki aztán – túl későn – kamaszkorom
meghatározó rabláncává vált. Visszaszerezni, újra megteremteni őt. Helyrehozni a
hibát. Jóvá akartam lenni: olyanná, amilyen ő volt valamikor. És annyira fájt,
amennyire csak egy minden színt, illatot megélő kamasznak fájhat. Írnom kellett.
Ki kellett írnom magamból. A fióknak, persze. Aztán rájöttem, hogy a ‘be
yourself’ maszkom arcomba égett és minden erőmmel megpróbáltam újra az lenni,
aki valaha voltam, mikor burokban nőttem fel: hogy olyan csupasz lehessek, ami
csak kitelik az embertől, az erőmből: hogy ha valakinek, hát nekem el tudja
hinni, hogy szeretem. A kamaszkorom elején kezdődött, és jóval utána múlt el ez
a szerelem, éppen akkor, mikor láttam végre – bár más mellett – de boldognak
lenni. Az, aki ma vagyok, tudatos építmény, és ösztönös stáció – a tisztaság
visszaszerzése. És persze a sok árok, ami betemethetetlenül megmaradt a
bohéméletből. Neki köszönhetem, hogy írok – és egyáltalán – neki köszönhetem
önmagamat is. Nem azt, hogy jó vagyok, mert nem vagyok az, hanem hogy próbálok
az lenni.
A műfordítás egészen más dolog. Bekerültem az irodalmi életbe,
fontossá vált az írás, a költészet – sokat tanultam, dolgoztam az elmúlt nyolc
évben. Versművészeti szemináriumokra jártam Spiró Györgyhöz, kritikaírást
tanultam Károlyi Csabánál. A műfordítás mindig kihívás – alázatos, verejtékes
munka – olyan, mint egy nehéz matematikai egyenlet megoldása. Kihívás. Fejleszt,
tanít – a cél a költő művének megőrzése, megelevenítése a magyar nyelven. Nehéz
kenyér. Sok rutin és szaktudás kell hozzá. Meg érzés. Imádom csinálni.
Az
újságírás pedig – ez az, amit tudok, bírok, vállalok: megereszteni a tollam,
elengedni magam egy sör mellett és arról írni, ami érdekel. Szabadság. Munka. Az
újságírás a kettő szintézise.

-Neon című első köteted 2006-ban, második,
Ephata – álom egy ablak üvegén című köteted pedig 2007-ben látott napvilágot. Mi
a tematikád, hogy válogatod össze a verseket?
-A két kötet két egészen más
koncepcióra épül. A Neon története az, hogy a nemzetközi első díj után a Glória
kiadó megkeresett: per pillanat nincsen fiatal költőjük, és szeretik felkarolni
a tehetségeket. Az utómunka jóval nehezebb volt számomra. Mindez 2005-ben
történt, mikor már több mint 200 verset írtam. Persze ezek nagy része a
tábortűzbe volt való – gyújtósnak. A feladatom a Neon esetében egyszerű, de
sziszifuszi munka volt: összeállítani egy kötetnyi verset kamaszkorom elejétől
felnőtté válásomig a versekből, amik meghatároztak, amiket őszintének érzek, és
amiket még nem tartok selejtnek. Egyelőre. Mert ahogy változom én is, változik
az ítéletem: hála istennek a Neonból még mindig van jó tíz olyan vers, amit ma
is vállalnék. Azok közül is, amiket akkor írtam, mikor még csak elkezdtem írni,
és a tanult szabályokat alkalmaztam, vagy hágtam át – abszolút dilettánsként.
Amatőrként. Persze ma sem mondhatom biztosan, hogy más lennék. Ma már máshol
járok. Több, vagy kevesebb? Nem tudom. Nem tudom, ha a saját írásaimról van szó.
Ha kritikusként kell tollat fognom, az más: ma már nagyságrenddel több tudás,
háttéranyag áll rendelkezésemre, mint korábban, amikor naiv Spartacusként
vetettem bele magam az irodalmi életbe. Aztán jött a munka. A
versformagyakorlatok. Aztán a szonettel való vérverejtékes megismerkedés. Majd
minden forma elhagyása. Aztán a szintézis. És ez mindig, mindig változik. Nem
létra. Inkább körforgás. Állomások. A Neon esetében a versek nagyjából időrendi
sorrendben olvashatók. A ciklusok valóban ciklusok: egy személyhez, egy
stádiumban íródtak. Sokat kihagytam, persze, néha csaltam is: átcsoportosítottam
a verseket, hogy hatásvadász legyen az egész, de azt hiszem, a kész 300 oldal
őszinte és hiteles. A többiről az olvasónak nem kell tudnia.
Az első szerelem,
istenkeresés, a sorsszerű kereszt, egy átlagos kamaszkor: ebből kellett a
legtöbbet kihoznom. Az eddigiből. Ami akkor már a távol ködébe veszett. Azt
hiszem, az ajánlás a kötet elején mindent elmond, amit én tudok az érzésről, a
versekről: róla.
Az Ephata egy egészen más történet. Vedres Csaba, az After
Crying alapító-frontembere mindig is példaképeim közé tartozott. Egy ember
kitartással, hittel, fantasztikus szenvedéllyel és erővel. Mindig csak távolról
mertem figyelni. Aztán egyszer egy Művészetek Völgyében rendezett
Kairosz-koncertjük után, mikor a vonósnégyes elcsendesült, beszélgethettem
Júliával – feleségével és vele. És megvettem az Ephata I. – Tortured and
Formatted című albumát. Azt mondta, erre a lemezére a legbüszkébb, de nagyon
kevesen értékelik, vagy akár hallgatják. Meghallgattam én is. Furcsa volt. Nem a
virtuóz zongorajáték, amit Csabától megszoktam: kemény gépzene. Idegen volt. De
érdekes. Felkeltette a kíváncsiságom. Egyre többször hallgattam, míg végül
igazán fontossá volt. Így voltam valahogy sok Pink Floyd albummal is. Úgy
éreztem, megint lázadok: túl sok mindent hagyok, hogy indukáljanak bennem a
dallamok, szövegek. Engedtem magam lebegni. Emlékezni. Átképzelni.
És innen jött
az Ephata – Álom egy ablak üvegén ötlete. Annyi mindent akartam mondani arról,
hogy mit vált ki bennem ez a zene. Bármilyen zene. És ez az én történetem.
Persze, mindketten azt mondjuk, hogy Ephata, azaz Nyílj meg, de az én “eposzom”:
az enyém. Az én élményeim, gondolataim, megbánásaim, érzéseim. A könyv az első
négy versben követi a zenét, még négy versig már csak a darabok címeit, majd
egészen más utakra térünk.
Az Ephata bennem önálló életre kelt. Úgy érzem, hogy
megteremtettem egy koherens, titokzatos világot. Ahova remélem, ha olvasták a
könyvet, sokan visszavágynak. Rendkívül izgalmas Csaba és az én kontextusomnak
kapcsolata: hogy ezt megértsék, az olvasóknak meg kell venniük a kötetet, el
kell olvasniuk, és meg kell hallgatniuk a mellékelt zeneművet. Az Ephata
mindenkiben másképp kel életre – Egyfajta Óz, egyfajta Godot. Nem tudom
pontosabban kifejezni. Az biztos, hogy nagy munka volt. És büszke vagyok rá. És
ettől függetlenül azóta Csabával barátokká lettünk. Sokszor felmegyek hozzájuk.
Iszunk. Beszélgetünk – nem arról, hogy lesz-e Ephata II. A hitről. Az életről.
Mindegy. Ott vagyunk egymásnak.

-Az egyetemen filozófiát tanulsz. Mit
gondolsz, van hatása a filozófiai szemléletnek a verseidre?
-Persze, hogy
van. Persze, hogy nincs. És nem akarok Hérakleitosz lenni. A filozófia számomra
hobbi, izgalom: hogyan tudok ókori gondolkodók problémahorizontjába helyezkedni,
megérteni őket. A filozófia a ráció és az empátia beugrótesztje. Ennyiben
érdekel. És a gondolatokért persze. Nem írok filozófiát a verseimben. De csak
azt írok, amennyiben a filozófia reflexió és önreflexió, megértés, asszociáció
és átolvadás. Ha a filozófia egyenlősíthető egy (nem politikai értelemben vett)
maximálisan toleráns, megismerő, megérteni, megérezni vágyó gondolkodásmóddal,
aki a verseimet maximálisan áthatja ez a fajta filozófia. Egyébként egyáltalán
nem.
A Belső-Ázsia tanszéken buddhizmust tanulok. Ezt a vallást – bocsánat –
életmódot, kultúrát, sokáig deviánsnak tartottam. Épp ezért kezdtem el
komolyabban foglalkozni vele. És sokat tanultam belőle. A kultúrák viszonyairól,
a megismerhetőségről, a Nirvana-élményekről egyaránt. Ez a Neon-ban sokkal
inkább tetten érhető – a Szamszárá-ban, ami életem legfélelmetesebb élményéről
beszél, és igen, megtörtént, a Vers-ben, vagy, ha a régi törzsi hagyományokról
beszélünk, amik rendkívül érdekelnek, a Sámánná változott és újra emberré lett
fiú regéjében.

-Kik vannak vagy voltak hatással az írásaidra? Van-e
példaképed?
-Rengetegen. Példaképem Radnóti, Pilinszky, Wittgenstein, Rilke,
Wass Albert, Hölderlin, József Attila egyaránt. Példaképen Jim Morrison is.
Példaképem Vedres Csaba és a legjobb barátaim közül jónéhányan. Példaképem
Platón. És Szókratész. Nietzsche, Szent Ágoston, Kant és Heidegger. Volt olyan,
hogy Lovasi András is az volt. Sok olyan ember, akivel nem értek egyet sok
mindenben. Mégis: emberiek. Erősek, vagy vállaltan gyengék. Büszkék. Igaziak. Ha
érted, mire gondolok.

-Tagja vagy valamilyen irodalmi körnek?
-A Krúdy
Gyula Irodalmi kör tagja vagyok. Meghívtak a Parnasszusba. 2002 óta amatőr, vagy
éppen profi irodalmi portálok szerkesztőjeként dolgozom. Volt a Közkincs, az
Alkotó-ház, és most a Héttorony. Próbálok tenni az irodalomért. Verseket
válogatok. Elutasítok. Utálnak. Fontosnak érzem a gyémántok kutatását a
szemétdombon. Fontos, nehéz. Nagyon nehéz. Sok a jó ember, akinek segít az írás.
Ezeket két lábbal kell kirúgnom, ha a tényállás ennyivel leírható. Ez nem klub,
nem teaház. A tehetségeket, az irodalommal szemben alázattal viselőket keressük.
Hálátlan kenyér. De érdemes csinálni.

-Milyen előnyeit és esetleges
hátrányait látod a napjainkban működő irodalmi köröknek?
-Szkeptikus vagyok.
Azzal kapcsolatban, ahogy általánosságban most működnek. Persze vannak – vagy
lehetnének – kivételek.

-Hol találkozhatunk az alkotásaiddal?
-A
köteteimben. A honlapomon. A portálokon, ahol dolgoztam. A terjesztett
zugmásolatokon. Lassan egy éve a Komédium színház műsorán szerepel Kádek Heny, a
Cotton Club Singers alapítójának estje, az ‘Én is csak egy vagyok’, ahol verseim
hallgathatóak meg az énekesnő, és a nagyszerű vendégművészek előadásában.
Kéthetente. Alkotásaim megzenésítve is elhangzanak. Az esteken írásaim Dés
László és Presser Gábor zenéjével hallgathatóak meg. Az idei színházi évadban
olyan művészvendégek énekelnek, mondják verseimet, mint Mészáros Árpád Zsolt,
Kulka János, vagy Csányi Sándor. A versek mellett drámákat is írtam. A
Kaleidoszkóp-tábor író-körének egyik vezetőjeként megírtam a Víg-gazságok című
drámát Turczi István ötlete alapján, amit a Merlin színház műsorára tűzött. A
darabot májusban tovább játsszuk.

-Mik a további terveid?
-Most épp jó
nekem. Írom a következő drámámat, a ‘Mojito a Hargitán’ című darabot, amit
remélhetőleg legkésőbb ősszel bemutatnak. Verseket teljesen hektikusan írok –
néha sokat, néha fél évig egyáltalán nem. Nem tudom, mi jön. Talán még egy kötet
a maradék 500 versből. Mert jók. Vagy inkább mert fontosak nekem. Talán a dráma.
Talán az Arcképcsarnok című, pragmatikus eposz, amit 3 éve írok és nem sokára
befejezem. Talán nem is lesz semmi. Nem tudom. Felnőttem. Csinálgatom a kis
életem. És így – bár ezt akartam elkerülni és nem hittem el sosem, és tudtam,
hogy így fogom érezni, csak nem akartam elveszíteni kamasz-magam: boldog vagyok.