Emlékszem még áltsuli 4.-ben, az egyik fogalmazás órára azt a házi feladatot
szabta ki a jóságos Éva néni, hogy írjunk mesét. A jó kis vasárnap délutáni Walt
Disney-n felnövő generációs osztálytársaimmal hatalmas versenybe kezdtünk, hogy
ki tudja überelni a másikat.
N., az osztály trógere, nagyon frappánsan oldotta
meg a feladatot: Kacar király címmel egy az egyben lemásolta és beadta a Kacor
király című klasszikus népmesét. A sokat megélt Éva néni csak mosolygott, az
osztály röhögött, N. meg felháborodottan mentegette magát, és váltig állította,
hogy amit a lapon látunk, az ő agyszüleménye.
Néhány évvel később, a BTK
magyar szakom első szorgalmi időszakának vége felé – amikor ugyanis 8-10 oldalas
szemináriumi dolgozatokat kellett megírni, természetesen az utolsó pillanatra
hagyva az összeset -, ismét szembekerültem az N.-féle megoldással. Néhány
agyafúrt szaktársam arra vetemedett, hogy a témájukhoz kapcsolódó különféle
publikációkból és szakdolgozatokból összevágott dolgozatot adott be saját
munkájaként feltüntetve. Ők már nem úszták meg egy “jóságosÉvanénismosollyal”.

Mert amit tettek az bűncselekmény. Plágiumnak vagy plagizálásnak nevezi a
szakzsargon. Ha valaki az eredeti szerző munkáját, saját írásában a szerző
engedélye, a forrás megjelölése, vagy akármilyen hivatkozás nélkül, saját
szellemi termékeként tünteti fel, az bűncselekményt követ el. Ennek ellenére
mégis sokan megteszik.
Az Internet megkönnyíti a plagizálók dolgát. A
különböző kereső-programokkal, könnyen elérhető adatbázisokkal, minden nehézség
nélkül lehet találni akármilyen témához kapcsolatos publikációt, amit sokan
túlságosan is merészen használnak fel. Gyakran minimális korrigációval, néha
pofátlanul meg sem változtatva – kivágás+beszúrás parancsokkal, minden forrás
mellőzésével oldják meg a feladatot.

A “kutyaharapást-szőrével elv” hatására, a világháló és a modern számítástechnika segítségével veszi fel a
harcot a plágium-kommandó. Agyafúrt programozók számos szoftvert készítettek a
lopott szövegek felderítésének céljául. Magyarországon a KOPI Online
Plágiumkereső és Információs Portál szolgálja ki az effajta igényeket, a
könnyebb utat választó diákok legnagyobb bánatára és a gyanakvó egyetemi tanárok
legnagyobb örömére. Nem véletlenül kérik gyakran e-mailben a beadandó
dolgozatokat, így néhány klikkeléssel le tudják nyomozni az eredeti szerzőt a
gyanús írásoknál.
És a büntetés? Leginkább a tanár jóindulatától,
empátia-hiányától, esetleg pillanatnyi kedélyállapotától függ, hogy mennyire
veszi komolyan. Megbocsátható diákcsínynek tartja-e, vagy bűncselekményként
fogja-e fel? Ezek alapján a szóbeli figyelmeztetéstől kezdve a buktatástól, a “vétkes” tanulmányainak felfüggesztéséig sokféle megtorlás előfordulhat, de
olyanról is hallottunk már, hogy bíróságra került az ügy.

Bizony, bizony,
szerte a világban bírósági perek is zajlanak ebben a témában. A magyar irodalom
történetében az első és eddigi legnagyobb vihart kavaró ügye az “Iliász-pör”
volt.
Amikor ugyanis egy Vályi Nagy Ferenc nevezetű irodalmár, Kölcsey Ferenc
munkájának egyes részleteit felhasználva, de az eredeti szerzőt nem említve,
prezentálta az Iliász műfordítását. Kölcsey meg egy kicsit berágott –
jogosan.

Ha ezt N. tudta volna! Biztos nem vetemedett volna a népmese egykori
szerzői jogainak megsértésére. Lehet, hogy most más ember lenne, és nem a
Szegedi Csillag hotelben töltené 2-től 5 évig terjedő kényszerszabadságát. Csak
nem? Megint megszegte volna a nyolcadik parancsolatot? Talált!
Sűllyedt!