Hosszas keresgélés után talált rá saját filmnyelvére, amellyel gyökeresen új filmnyelvet teremtett. 1955-ben A barátnők című filmjével robbant be igazán a filmművészetbe, gyakorlatilag az összes filmje nyert valamilyen fesztiváldíjat. Különlegessége elsősorban abban állt, hogy a neorealizmus kifulladása után – azt megújítva – olyan egzisztencialista filmeket készített, mint előtte – se utána – senki sem. A neorealista iskolán nevelkedett rendező az egyén belső problémáinak a filmes megjelenítésére vállalkozott…
Ingmar Bergman és Michelangelo Antonioni is az egzisztencialista gondolkodásmód nagy filmvászonra álmodója, mégis alapvetően különbözik kettőjük művészete. Míg Bergman inkább – kicsit “népszerűbb” – egzisztencialista képes mesekönyveket alkotott, addig Antonioni nehezebb és komorabb alkotásokkal jobban ragaszkodott a valóság ábrázolásához… Talán éppen ezért emlékeznek szívesebben most inkább a svéd rendezőre…
Hozzászólások