Mulatságos (ám a tényleges felfogását s a szándékát pontosan tükröző) elszólás indítja a nagy tekintélynek örvendő piaci kereskedőnek az unokáért folytatott harcát. (A gyerekről: "Szép. Mennyibe kerül?") Mert hát mennyit érhet egy csemete a szüleinek? Számára nem kérdés, hogy megvásárolható. Kerül, amibe kerül – Monori eltávolítja vejét, Tibort: pénzért, ékszerért eléri, hogy fiaként ő nevelje unokáját. Neki szánja jól rejtett vagyonát, de előbb még a gyerek megmentéséért fizet belőle. Pénzen vett élet? Íme, másodjára is. A halálán levő diftériás gyermeket a megvásárolt orvos egy kiló aranyért mégiscsak visszahozza az életbe. Monori felemlegeti majd ezt párszor; mert ő megtett mindent; az ő vére, különb ez a gyerek, mint bárkié…Mert neki aranya, sok aranya van, ez mutatja meg, ki mennyit ér, ez tesz különbséget ember és ember között – hangoztatta is folyton…
Nagyszerűen jeleníti meg a piac királyának alakját Gáspár Sándor. Nagyon átélten, szinte minden rezdülésével érzékeltetően alakítja szerepét, s bár tudja mindenki, hogy eljátszott világ, amit lát, nem vonja kétségbe annak valóságát. Olvastam egy helyütt, hogy az Eldorádó főszereplőjéhez hasonlították egyes jeleneteiben. Jómagam előző este láttam a televízióban a filmet, s úgy vélem, felesleges az összevetés. Igaz, Eperjes is, Gáspár is nagyon energikus, erőteljes személyiség, ámde másként alkotják meg a szerepet (mely különben a filmen és a színházban eltérően formálódó történet vezető figurája). Azt hiszem, aki eddig keveset látta, vagy csak régebben a színészt, annak Gáspár most nagyon megnyerte tetszését.
Változtak az idők, nem kedvezett a rendszer a piacnak, az üzleti esélyek nagyon beszűkültek, mi lehetősége maradhatott a környék legnagyobb emberének, akitől még a gyereket is visszaveszi Marika lánya (Szorcsik Kriszta), meggyőzően érvelve az elárultatás félelmében élő, aranyát óvó kereskedőnek. Nem kevesen omlottak össze akkor és később is, ha felépített gazdagságuk, hatalmuk odalett, akár önkezükkel vetve véget életüknek. Monori azonban nem egyszerű figura, még a véget is ő akarja elintézni. Hiszen van pénze, van hatalma hozzá. És elrendezi; megvásárolja a halált is, amint tervezte, s megcsinálja végső nagy üzletét. (Talán csak itt, a Skultétival kötött megállapodás jelenetében lehetett érezni a játékban némi lanyhulást, mintha valami lendületet kivánt volna a cselekménysor.)
Uráért aggódó, hű társa Monorinak Rózsi néni: Varjú Olga kitartó feleségként nyújt nagyon hiteles, élvezetes alakítást. Nem alázatosan elfogadó, sőt, keményen szidja annak kapzsi, istentagadó természetét, gonoszságát. Kettejük jeleneteit csak azért nem lehet kiemelni, mert a játék többi része, számos mozzanata is kiváló alakítások sorát hozza elénk. Remekül ábrázoltak a családi viszonyok, a piaci körülmények, a hatalmi-politikai változások. A társadalomban bekövetkező fejleményekre leginkább taszítóan Csöpi reagál, aki mindig tudja előre, mi lesz, s mit kell tennie. Kellően ellenszenvesen, nagy hanggal játssza el ezt Spolarics Andrea.
Nézzük az előadást, s úgy érezzük, mindenki kitesz magáért. Mindenkinek fontos, hogy a többiek is hozzátegyék egyéni színeiket, szívüket a játékhoz; feleslegesen nem állnak a másik elé a színészek, ugyanakkor háttérben maradásuk is kellő súlyt ad a történéseknek. Egyed Attila az egyik segéd, Berci szerepében jeleskedik, társa, Mucsi Zoltán félelmetes hallgatagságában is tökéletesen alakítja Tulipánt, aki egyébként háborús bűnös és aranyműves, és aki gondolkodás, érzelem nélkül kész a könyörtelen parancsok végrehajtására is. Helyhiány miatt nem lehet mindenkit felsorolni, hiszen a teljes társulat megérdemli a dícséretet, de említsük meg még Ollé Erik nevét: ő Tarzan képében, igazán hálás szerepében próbálta szóra bírni a harmadik felvonásban immár szotyolát áruló Monorit. Másokhoz hasonlóan, bár szerette volna, ő sem tudta meg, miben utazik újra a piac egykori ura, aki mindent el tudott intézni magának.
Bagó Bertalan feszültséget teremteni tudó rendező; pergő, eseményekben bővelkedő, egyben feszes előadást állított színpadra; mindvégig érdeklődéssel figyeltük a színészek, köztük a művészeti iskolások színes, összefogott játékát. Mondhatjuk: a társulat nagy tehetséggel idézte meg, amit a szerző kívánt: nagyapjának emlékét, s a piac valaha volt világát.
Bezárt a piac, befejeződött a történet a kereskedőről, akit Monori úrnak, alázatos tisztelettel Sanyi bácsinak hívtak, eltűntek a Teleki teret, s korabeli idejét hűen megjelenítő díszletek, a kellékek, köztük a kicsiny vaskályha, hazament a bánatos tangóharmonikás is. Az előadásnak vége, ámde tovább gondolkodhatunk a hatalom formáiról és változásairól, a kiszolgáltatottságról, emberségről és hiányáról. És igen, az aranyról, az üzletről, amely – tetszik vagy nem annyira – ma is egyik mozgatója a világnak…