-Melyek az Ön életének legfontosabb periódusai, kezdve onnan, hogy már az 1950-es években európai és nem csak magyar volt?

-Szüleim kivándoroltak Angliába, ott ismerkedtek össze. Mi hárman vagyunk testvérek, és mint a klasszikus mesékben van, három testvér közül kettő próbálkozik, a harmadiknak sikerül, megtalálja a hercegnőt, feleségül veszi és boldogan élnek, míg meg nem halnak. A modern változatban én és Yoko boldogan éltünk, míg el nem váltunk.

De visszatérve a kezdetekhez: 1956-ban édesapámnak borzasztó honvágya volt és nyáron hazatértünk Magyarországra, közvetlenül a forradalom előtt. Sokan kérdezik, hogy miként lehetett ilyen buta az én apám, hogy pont akkor tért haza. De ha a szüleim akkor nem térnek haza, akkor én nem diszidálok 1971-ben, és akkor nem megyek külföldre, mint angol állampolgár. Tehát nem lettem volna egy egzotikus kelet-európai személy Londonban. Még Magyarországon megnéztem az Egy nehéz nap éjszakáját – a Beatles filmjét -, majd eldöntöttem, hogy nekem mehetnékem van. Onnantól kezdve mindent megtettem, hogy elhagyhassam az országot. Amikor a Pál utcai fiúk című filmet forgáttak Fábry Zoltánék, megisemerkedtem az angol szereplőkkel, nevelőikkel. Mikor az egyik nevelő férje megtudta, hogy én angol állampolgár vagyok, bement a nagykövetségre és kiváltotta nekem az angol útlevelet. Csak Jugoszláviáig kellett valahogy eljutnom, onnan már érvényes volt az útlevél.

Egzotikusnak számítottam, ezért mindenki felkarolt, próbálta segíteni a szegény 19 éves menekült fiút, mintha a gyerekük lennék. Ez megmagyarázza hogy sikerült ilyen hamar, ilyen sok sikert elérnem. A következő lépés 1972 nyarán volt, amikor Amerikába mentem.

Miként alakult, hogy pont Amerikába ment?

-Egy francia tábornoknál dolgoztam, amikor megtanultam kicsit angolul. Nem nagyon tetszett nekem az a cselédmunka – mivel én itt nőttem fel ebben az országban, ahol mindenki egyenlő -, cselédnek lenni egy megalázó foglalkozás volt számomra. Csak muszájból dolgoztam. Amikor otthagytam ezt a munkát, akkor felajánlott nekem a tábornok egyik barátja egy másik állást fiának antik üzletében. Elmentem oda dolgozni. A fiú egyik barátjának volt New Yorkban egy antik kereskedése és egy lakberendező üzlete, majd ő ajánlotta fel, hogy elmehetek NY-ba dolgozni. 1972 nyarán érkeztem meg NY-ba, ez volt a másik nagyon nagy fordulat az életemben.

-1972-ben NewYork nyüzsgése a művészetben rögtön elkapta Önt is? Ön volt a Studio 54-ben… ?

-1973-74-ben már önálló lakberendezőként dolgoztam. Annál érdekesebb helyre nem is csöppenhetett az ember, mint a 70-es évek Amerikája… 1976-ban volt az első saját üzletem. 1978-ban kezdődött a Studio 54, a kábítószer, a bulizás… Akkor már a marokkói királyi családnak dolgoztam. Ebben az évben jött be Yoko Ono és John Lennon is az üzletembe, megvettek két széket és a szék árában én is benne voltam, ugyanis onnantól kezdve, mint lakberendező, exkluzívan nekik is dolgoztam. Nagyon jó ismerősökké váltunk…, azt nem mondom, hogy barátok, de jó ismerősök lettünk. 1980-ban, amikor John Lennon meghalt, elkezdtem segíteni Yokonak. Akkor kezdett az ismeretségünk barátsággá formálódni. Majd ebből egy húsz évnyi kapcsolat lett, szerelem.

-Yoko Ono-val szerelem volt?

Az az egyetlen téma, amiről nem fogok beszélni. Viszont rengeteg képet festek a szerelemről.

-Igaz, hogy az első millió megszerzésének semmi köze nem volt a művészethez? Egyszerű ingatlanbizniszekből lett az a pénz?

-Elkezdtem gyűjteni kis kínai vázákat (tehát volt köze a művészethez – a szerk.), ezek között voltak XVIII. századi halványkék vázák is. Amikor a kirakatot berendeztem, kiraktam ezeket is, de nem voltak eladók. Nem is tudom hány darab volt – nyolc vagy tizenegy -, kikerültek a kiraktba és egy műgyűjtő meglátta azokat. Mondtam, hogy nem eladók, de neki kellett az egész kollekció. Addig-addig alkudozott és egyre magasabb árat ajánlott, hogy végül eladtam neki. Ez a pénz elég volt arra, hogy azok közül a tipikus new yorki társasházak közül megvegyek egy öt szinteset. A bentlakókkal együtt alacsonyabb volt az ára. Három hét múlva csőtörés volt, ami miatt három család elköltözött. Ettől megugrott az ingatlan értéke. Nagyon érdekes, hogy elvileg egy csőtörés levinné az ingatlan értékét, de Amerikában attól lesz értékes egy ilyen ingatlan, ha nem laknak benne, vagy minél kevesebben. Szerencsém volt. Jó áron eladtam azt a házat..

-Rövidke életleírásában olvastam híres kapcsolatokról Andy Warhollal, David Bowie-val. Úgy tudom van érdekes sztorija Warholról…

-Warholról a kedvenc történetem, amikor egyszer elment Yokoval közösen rendezett partinkra, mert azt hallotta, hogy Yokonak új barátja van, akit meg akart ismerni. Mikor hazaért, a következő bejegyzést írta a naplójába: "Olyan sok csinos pincér volt, hogy nem tudom, melyik volt Yoko barátja." Ezt a történetet csak halála után tudtam meg, mikor kiadták a naplóját.

Egy másik történet, Vincent Minellinek a megemlékezéséhez kapcsolódik, amit Lisa Minelli tartott. Pont egyszerre érkeztünk oda, sok újságíró volt és sok paparazzi. Mondtam Warholnak, hogy "Gyere ülj velem hátulra, úgy könnyebb lesz lelépni". Andy erre azt mondta: "Nem, nem, én csak azért jöttem, hogy megérkezzem." Úgyhogy amikor lement a fény, ő fölállt, és azonnal elment.

-Miként és miért jött létre a Galéria 56 Budapesten? Az 56-os évszám mit jelzett? Miért nincs már ez a galéria?

-Amikor elkezdett tombolni a demokrácia Magyarországon, értelmét vesztette ez a galéria. Amikor megnyitottuk 1990-ben, Yoko Ono adta a nevet a galériának, mert nagyon érdekelte az 56-os forradalom, ezért is lett Galéria 56. Az ötlet az volt, hogy olyan amerikai kortárs művészeket mutatunk be, akik nincsenek reprezentálva Magyarországon, annak ellenére, hogy a világművészetben fontos helyet foglalnak el és ezt a magyar művészetetet kedvelő, támogató embereknek ismernie kell. Aztán megnyílt a világ és mindenkit megismertek már itthon is. Főleg az internet világában, ma már sokkal gyorsabb a kommunikáció és a világ is.

-Nem akarom megkérdezni, hogy milyen volt John Lennon után Yoko Onoval élni, hiszen Ön nem John utódja, de nyilván volt valami különleges, bonyolult, vagy zavaró abban a státuszban, hogy társává vált Yoko Ononak és, hogy New York művészei után, az egyész világ művészeit megismerte, nyilvánosságra került a magánélete.

-Az, hogy milyen John Lennon utódjának lenni, arra nem tudok válaszolni, mert nem tudom milyen volt John Lennonnak lenni. Én ebben a pozícióban úgy oldottam meg az életet, hogy teljesen elkülönítettem a magánéletemet John és Yoko világától, és én soha nem szerepeltem a bulvársajtóban. Soha nem voltunk együtt fényképezve, soha nem csináltunk olyat, amiből következően nekem Johnt kellett volna helyettesítenem.

-A mostani kiállítása a Centrális Galériában, egy hírhedt sakkmérkőzést örökít meg. Reikjavik 1972 Bobby Fischer és Boris Spasskij … Ön akkor épp New Yorkba költözött…

-Igen, most lesz a 35. évfordulója ennek a mérkőzésnek is.

-Hogy talált rá a sakkra és miért pont erre a mérközésre? Önnek mitől különleges ez a mérkőzés?

-Gyermekkoromban is sokat sakkoztam, de 1983-ban, vagy 84-ben, – nem tudom, mindig más dátumot mondok – rengeteg levél jött Yokohoz (John Lennon halála után) és mindig, akinek volt ideje, szortírozta azokat. A levelek között voltak olyanok, amiket kiválogattunk, mert a börtönből jöttek például. Ez onnan látszódott, hogy ceruzával voltak írva, megcímezve. Bobby Fischer-től jött egy elég vastag levél, volt benne egy kis sakkészlet, amit ő saját maga készített bőrből. Részvétét nyilvánította Yokonak, és azt írta, hogy ő mindig a sakkon keresztül talál nyugalmat, ha valami problémája van. Nem biztos, hogy ezért, de nem sokkal utána elkezdtünk sakkozni. Majdnem minden nap sakkoztunk. Ha hosszú repülőutakra mentünk, ha interjúk között volt időnk. Három mérkőzést játszottunk, mert abból mindig kiderült, hogy ki a győztes.

Amikor elkezdtem Andy Warhol egyik tanítványának a szitaiskoláját – aminek egyébként az egyetlen tanulója voltam -, elkezdtem szitaképeket készíteni. Mikor már úgy éreztem, hogy most már egy "csodálatos művész vagyok", úgy döntöttem, hogy muszáj egy opuszt elkészítenem. Rögtön a Bobby Fischer-re gondoltam, akihez nekem, mint kelet-európainak kicsit más hozzáálásom volt, mint az amerikaiaknak. Visszatekintve, már az évszázad sakkjátszmájának tekintik, a hidegháború intellektuális játszmájának számít. Annyira komplikált volt ennek a játszmának az elkészítése, hogy minden bábut külön szitával kellett volna nyomni. Van 32 bábu, a bábuk állandóan mozognak, úgyhogy a végén már annyi szita kellett volna, hogy a negyedik lépés után abortáltam ezt a projektet, és elkezdtem kisebbeket készíteni, az én tudásomhoz méltóakat. Előre lépünk 20 évet: Réz István (aki a Centrális Galéria igazgatója) beszélgetett velem hosszasan arról, hogy lenne-e valami ötletem kiállításra, mondtam, hogy majd gondolkodom rajta. A Centrális Galériában minden kiállítás politikai jellegű.

Nem sokkal később kaptam egy telefonhívást NewYorkból, hogy a volt irodám raktárhelyiségében megtalálták elég sok régi képemet, amik között voltak azok a szitanyomatok, amelyeket a Bobby Fischer játszmájáról kezdtem készíteni. Akkor leesett a tantusz, hogy ez az a kiállítás, amit szeretnék megcsinálni. A készítési technikájának egy része a szita. Lézerrel vágtam ki a bábukat amelyeket felragasztottam egy 100×100 centiméteres táblára. A többi képemen is csipkével dolgozom de azok mind 50×50 centméteresek.

-Miért pont ez a kedvelt mérete?

-Hogy miért? Én könyvlapoknak hívom őket. Minden kép alatt van ugyanis egy történet. 2000-ben amikor visszajöttem Magyarországra, eléggé depis voltam. Elmentem egy pszichiáterhez, aki hipnózissal kezelt. Minden foglalkozás után odaadta a kazettákat, amiket én otthon meghallgathattam, akkor rájöttem, hogy nem a világgal van baj, hanem velem…

-Mitől jött a depresszió? Attól, hogy Amerikából átszakadt Európába? Megszakadt egy kapcsolat?

-Új életet kellett kezdenem, egyedül. El voltam kényeztetve…

-… és eltűnt a királynő…

…igen, leverte valaki a Királynőt, egyedül maradt a Király… Ezzel kapcsolatban van egy érdekes történetem. Az első dolog, amit John Lennon rendelt tőlem az üzletben, az egy XIX. századi indiai sakktábla volt. Azt kérte, hogy tegyem fehérré mindkét oldalát az összes sakkbábuval együtt, és megkért, hogy véssek bele egy dedikációt, amit Yokonak szánt Karácsonyra. A dedikációt én úgy olvastam, hogy "From the kids, to the queen". Elkészítettem a sakktáblát, a dedikációval, és amikor Lennon meglátta, fel volt háborodva, mert ő azt kérte, hogy "From the king, to the queen!". Úgyhogy itt vagyunk 27 évvel később és sakkiállításom van, ahol megint eltűntek a színek, és minden egy árnyalatban van.

Visszatérve a pszichiáterhez: a harmadik foglalkozás után azt mondta, hogy bennem annyi minden felgyülemlett, hogy legjobb lenne, ha kiírnám magamból. Elkezdtem irogatni számítógéppel, de nagyon rosszul ment, és ez frusztrációt okozott. Azt mondta a pszichiáter, hogy írjak kézzel. Írtam, írtam és rájöttem, hogy ha az ember leír valamit, aztán kétszer, háromszor átírja, dolgozik vele, az egy projektté válik. Egy stilisztikai kihívássá. Ezáltal az érzelmi része feloldódik és már nem nyom annyira, eltűnik (végülis az a terápiának egy formája). Nem tudtam,hogy mit csináljak ezekkel az írásokkal. Abban biztos voltam, hogy nem akarom, hogy valaki elolvassa őket, mert úgy érzem, hogy senkinek semmi köze hozzá. Utálom az olyan életrajzokat, amikben az emberek pletykálnak magukról, másokról. Úgy gondoltam, hogy az lesz a legjobb, ha felhasználom ezeket az írásokat. Örkény Istvánosítottam őket, rövidítettem és felfestettem a vászonra, majd gyanolyan színű festékkel lefestettem, sztornóztam és erre jött a csipke, végleg elfedve a bánatot.

-Miért pont a csipke?

-A csipke a terápia része volt régen is, azoknak az asszonyoknak, akik a mindennapi munka után, valamilyen kifejezési formára vágytak, egy érzéki, komplikáltabb módot választottak a fájdalmak kifejezésére. Úgy gondoltam, hogy mivel az én sérüléseim megsemmisítéséről van szó, elfedem ezekkel a csipkékkel és egy különleges hibrid jön létre. A csipke egy nagyon érdekes művészeti tárgy. Ha asztalt készít a férfi, és eltörik a lába, azt nem dobják ki. A férfi megjavítja és használják tovább. Viszont, ha a csipke elhasználódik, akkor kidobják. Nem látják benne azt az értéket, ami "belement", a kreativítást, a fantáziát, az érzelmeket, a munkát. Ezeket mentem meg én.

-De a csipke az ártatlanság, a kacérság, a bujaság… ezek benne vannak?

-A csipke a szerelem megnyilvánulása.

-Ha a szerelem megnyilvánulása, akkor hogy kerül fel a csipke egy sakktáblára?

-Minden alkotásomnak az alapja a csipke. De a sakk egy nagyon különleges, érzelmekkel teli játék. Visszamegyünk többezer évre, az első sakkjátékokban nem is volt királynő, a király a legfontosabb szereplő, de a királynő lett a legerőteljesebb, ő tartja össze a "családot". Ha a sakkjátszmát levetítjük egy családi képre, mindent megtesz azért hogy a király boldoguljon. Ha az ember már gyakorlottabb játékos, akkor fel tudja mérni a helyzetet, hogy mikor nem érdemes folytani a játékot. Küzdünk, harcolunk, lépünk, a végén vagy sakk, vagy sakk-matt jön létre. Az életben ez sokkal nehezebb, mert minél több játszmán vagyunk túl, annál fásultabbak vagyunk, annál kevésbé bízunk a lépésekben.

-Most itt él Magyarországon?

-… és Angliában

-Marad Európában? Nem vágyik vissza Amerikába?

-Évente négyszer visszalátogatok. Ott meglátogatom a barátaimat. Itt új ismerősöket szerzek, azt könnyebb, mint barátokat…

-Valahol azt olvastam, hogy ha címkézni kellene művészetét, akkor "euroamerikai"-nak lehetne nevezni… Milyen amerikai és milyen európai hatások vannak a műveiben? Témájában amerikai, vagy formájában? Mit érthettek ezalatt?

-Gondolom a művészethez való viszonyulásomat, elképzeléseimet, a koncepciózus művészetemet és a kelet-európai lelkületet, érzelmi világot ötvöző művészetet aposztrofálta így az a művészettörténész…

-Mit szeretne, hogy halála után hol helyezkedjen el a művészettörténetben?

-Ha az ember elmegy a Louvre-ba, az ott kiállított festőknek a 90%-át nem ismerjük, mi átlag emberek. Pedig az ott kiállítottak valamikor nagyon fontos művészeknek számítottak. Az, hogy az ember a polc melyik fokára fog kerülni, az előre kiszámíthatlan. A múzeumok igazából raktárak, és ha a raktárban jelen vagyunk mint művészek, időnként elő lehet minket venni. Újra értékelni, vagy kiselejtezni.