Animals as Leraders, Tesseract, The Algorithm. Ezek közül a zenekarok közül, bármelyik elég lett volna már egymaga is ahhoz, hogy bárki aki szereti a djentet instant kómába essen a gyönyörtől, ám október.11-én akkora adag jóság szakadt a világra, hogy mindezen zsenigyűjtemény csapatok egyszerre lepték el az A38 hajót.

A nagy áll-leszakajtós koncertek előtt, az amerikai dob-virtuóz Navene Koperweis egy egyszemélyes performansszal segített bemelegíteni a közönséget, az elsőre kissé hiányosnak tűnő színpadkép ellenére igen hatásosan. Akinek aznap este meglepetés volt, hogy az első zenekar mindössze egy tagból állt, az velem együtt biztosan egy jó nagyot nézhetett, amikor az a kedves arcú harmincas, mackós típusú srác két iszonyatosan alázós törtütem ledobolása után, egyszer csak felpattant, majd a mellette vízszintesben, egy állványon pihenő 7 húros gitáron lenyomott egy könnyfakasztóan durva tapping-szólót…
Persze egy másfél órával később minden gondolat a helyére került amikor kiderült, hogy az Animals as leaders első felállásában ő volt a dobos. (Jelenleg a zenésznek van még egy szintén egyszemélyes death metal projektje, ami a Fleshwrought névre hallgat, illetve most készül kiadni az első, elektronikus zenei albumát is.)

Az első nagyobb tömeges gatyatelítés aztán az Animals es Leaders színpadra lépésével jött el. A jazzes áthajlásokat is tartalmazó, instrumentális matek-elszállás élőben még durvábbnak hatott. Az első pár perc nagyon nagy meglepetés volt, hiszen a jellemzően finom jazzes megoldások helyett, bevezetés gyanánt iszonyat paréj nyolchúros röfögést kaptunk. Csodálatos volt. Persze az erős kezdés után jöttek az egyre bonyolultabb, technikásabb riffek is, legnagyobbrészt a Joy of Motion albumról, bár a koncert második felében már egyre szaporodtak a régebbi szerzemények is. Végül a zenekar az estét egy igazi klasszikussal, a CAFO-val fejezte be, melybe ráadásul az elsőként színpadra lépett Navene Koperweis is beszállt, így aztán egy igazán odaverős finálét sikerült összehozni az Animals as Leaders-nek. Ami pedig a színpadképet illeti: Tosinból annyira áradt a jazz-gének ereje, hogy még az önmaga giccses kínai másolatának tűnő, személyre szóló Ibanez 8-húrosa is megszépült tőle. Persze ha már a gitároknál tartunk, érdemes megemlíteni, hogy a másik nagy zseni, Javier Reyes úgy tűnik az Ibanezek után megunta a Carvin gitárokat is, mivel ezen a koncerten már egy ESP Stef Carpenter nyolcast pengetett. A madarak az interneten azt csiripelik, hogy Javier-nek 2015-ben lesz majd a névre szóló gitárja is az ESP-től.

A színpadon a következő nagy osztást, -egy meglehetősen zsibbadt dologról, a négydimenziós kockáról- elnevezett Tesseract vállalta magára. A hangzásra abszolút nem lehetett panasz, a gitárok iszonyatosan röfögtek, de persze ha kellett, akkor a legapróbb hang is szépen, artikuláltan, kristálytisztán megszólalt, nem is csoda, ha az elszállósabb részeknél simán úgy éreztem, hogy a lábam se éri a földet. Ilyen részekből pedig jutott bőven. Ezen kívül, a die-hard Tesseract rajongóknak egy további nagy örömforrás lehetett, hogy a megtépázott eredeti felállásba idén három év után visszatért az eredeti énekes, Daniel Tompkins. Az angol úriember hamar gondoskodott is róla, hogy szem (vagy bugyi) ne maradjon szárazon, és a koncert alatt olyan éneklést hallhattunk tőle, amit én eddig személy szerint sosem.

Ráadásul külön említést érdemel, hogy a koncert utolsó perceire sem fáradt el Tompkins hangja, ugyanolyan tisztán énekelt egy óra torokpróbáló koncertezés után is, mintha csak a második számba kezdett volna bele, pedig óriási, epikus ódázásokból nem volt hiány. Ezen kívül, azok akik már demó korában hallgatták a Concealing Fate című eposzt, azok nagyon bólogathattak amikor elhangzott. Ám sajnos vagy túl erős a kritikai vénám, vagy szimplán homofób vagyok, de néha azon kaptam magam, hogy nekem ez a „modern” éneklés már túl sok. Számomra a Tesseractból pont egy fél perces üvöltésnyi tesztoszteron hiányzott, és ennek a hiányérzetnek sajnos nem tett jót az sem, hogy Tompkins félpercenként próbált elkapni egy láthatatlan női szívet a levegőben, olyan tipikus tehetségkutatós mozdulattal. Nagyon ritkán, egy pár pillanat erejéig tényleg olyan érzésem volt, mintha egy négydimenziós Titanic hajón hallgatnék egy megasztárba oltott Meshuggah számot. Persze mindehhez azt is fontos hozzátenni, hogy ezen sorok írója azon vaskalapos metál-fejek közé tartozik, akik szerint a Periphery is akkor volt a legjobb, amikor még Bulb-nak hívták…

A Tesseract után, a fülön át történő igazi mindfuck koronázatlan királya, a The Algorithm lépett fel, ráadásul a kezdeti egyszemélyes felálláshoz képest, már a Monumentsből ismert Mike Malyan dobossal kiegészülve. A projektjében az elektronikus zene legjobb pillanatait az igazi, hamisítatlanul eszeveszett mathcore elemekkel mixelő francia úriember, Rémi Gallego nagyon nagy meglepetéseket okozott az este. Elsőként azzal, hogy miután éppen csak sikerült felfognunk, hogy az ijesztően vékony frontember másodpercenként 25-ször is képes belecsavarni a potméterekbe, már rögtön fogta is a gitárt, és félszámonként -teljesen megőrülve- ledarálta az adott számhoz tartozó morze kódot úgy, ahogyan az hangról hangra a felvételeken van. Másodjára azzal lepett meg minket nagyon, hogy Malyan-nal eljátszottak egy teljesen új számot, mely aznap este mindössze másodjára hangzott el koncerten. Nagyon beteg volt. Harmadjára pedig az jelentette a nagy meglepetést, amikor fél óra után bejelentette, hogy sajnos a koncertnek vége, mivel a laptop nem érzékeli a meghibásodott a külső merevlemezt…

Igen.

Az a bizonyos usb csatlakozós vicc a dj-kről valósággá vált, méghozzá az egyetlen olyan ember keze alatt, akinek elhiszem, hogy nem csak jaszkarizásból tekergeti annyit azokat a gombokat. Mielőtt azonban elsírtam volna magam, jó rajongó révén elkezdtem biztatni többedmagammal Mr.Gallego-t hogy ne adja fel, ennek hatására el is játszottak újra egy számot az előző hat közül, aminek ugyan mi nagyon örültünk, de a zenészekben érezhetően kevesebb volt a lendület. Ezt követően aztán szegény Rémi igencsak szomorúan elköszönt, pedig én személy szerint próbáltam torkom szakadtából agitálni amellett, hogy improvizáljanak valami jó kis jam-et, ha már úgyis ott van egy apple laptop, egy héthúros gitár, meg Mike Malyan a Monuments-ből… Rémi Gallego azonban addigra már túlságosan elkedvetlenedett ahhoz, hogy beadja ezt a stílusos mentést. Ezt persze abszolút meg lehet érteni, de sajnos emiatt a malőr miatt én (könnyen lehet, hogy többedmagammal) óriási hiányérzettel hagytam el a hajót. Mindenesetre Gallego azt ígérte visszajönnek majd bepótolni… addig is reméljük, hogy a másodgitár fogalma után, lassan majd megjelennek koncerten a pótlaptopok, és a biztonsági mentések is.