Milyen banálisan egyszerű történet: Tomas (Johannes Kuhnke) és Ebba (Liza Loven Kongsli) két gyermekükkel megérdemelt pihenésüket töltik egy francia síparadicsomban. Az első nap azonban egy mesterséges lavinát látnak ebéd közben a teraszon, ami váratlanul nagyobbá dagad. Tomas felkapja a telefonját és elszalad, Ebba átöleli a két gyereket, és legugol, pedig a lavinának – némi képzavarral – nagyobb a „füstje”, mint a lángja, lényegében csak porhófelhő volt. A feleség azonban nem tud napirendre térni a férj elfutása után.
Ennél a pontnál valószínűleg azt gondolhatná az olvasó (és a nézők egy része is akár), hogy a Lavina lényegében egy apróság miatt felbomló házasságról szól. Akárcsak egy lavina, Tomas hezitálása és hibás döntése megatív gondolatok sorát indítja be Ebbában, akinek élete egy pillanat alatt elindul a szétesés felé. Ruben Östlund (Play – gyerekjáték?, Akaratlanul) azonban nem az a rendező, aki beérné ennyivel. Hihetetlennek hangzik, de a direktor két dramaturgiai csoportból használ fel elemeket ehhez a történethez: horrorisztikus vágóképeket és az abszurd humor eszköztárát. Elképesztő filmélmény születik ebből a kavalkádból.
A film első felében a horroros vonások dominálnak: sötétben és csendben lövő ágyúk, rozsdás sífelvonók, csikorgó, nyikorgó hangok, vízesés a WC-ben, amelyet gyakran az ötvenes-hatvanas évek Hollywoodjára jellemző vágtató tempójú vonósnégyesek törnek meg. Csupa olyan vágókép, ami bizalmatlanságot, félelmet kelt, ezért az ominózus lavina tényleg félelmetesnek tűnik. Csakhogy Östlund a hó után se áll le! Kihalt hotelszobákat mutat, és feltámasztja a Ragyogás rideg szállodáját. A paráztatásról a rendező a legutolsó pillanatig nem hajlandó lemondani…
A cikk folytatása ITT!
Hozzászólások