Ha a nyolcvanas évek populáris életének fílingjét meg kellene próbálnom átadni egy ufónak, akkor a Beverly Hills-i Zsaru és Quincy Jones popzenét dzsesszessé tevő kísérleteinek megmutatása után valszeg Prince munkássága is terítékre kerülne. A jó öreg Herceg lehetett volna a világ egyik legjobb rock-gitárosa, de ő inkább a rózsaszínesebb reflektorfényt választotta, meg a habkönnyű dallamok világát, de zeneileg a rágógumi imidzs ellenére is sikerült maradandót alkotni.
A dicső korok után Prince amolyan megélhetési sztár lett. Ha elfogy a pénze, lejön a hegyről, kidob egy lemezt, hülyére keresi magát vele, azután visszamegy. Ezen lemezek minőségéről szakmai körökben megoszlanak a vélemények, de azért mindegyiken van legalább 1-2 nagyon jó szám.
A Herceg idén ősszel keményen reakviálja magát, két lemezt is megjelentet, egyet egy bizonyos 3drEyeGirllel ötszemközt, egyet pedig szólóban. A Clouds az előbbit hivatott beharangozni, nem véletlen a borítón látható harmadik napszemüveg lencse. Az ezotériában nem vagyok jártas, de legjobb tudomásom szerint a plusz látószerv a lelki síkokat nézi, a dal témáját ebből már az angolul kevésbé tudók is kisakkozhatják.
A dal zeneileg nagyon is prince-es, őfelsége le sem tagadhatná, pláne, hogy pont a dicső, nyolcvanas, szintipopos időket idézi. Kreatívnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető, de a popzenei átlagot kenterbe veri. A rádiók imádni fogják, nem véletlenül. Autóban hallgatható könnyed délutáni zenének megteszi.
Hozzászólások