Nem akármilyen karrier áll a Mastodon háta mögött. Ha nem tekintjük a rádiók, a média és a divat nyomását, és az igazi rajongók elvárásaira koncentrálunk, talán nincs még egy zenekar, amelyik ennyire kiszámíthatóan tudna minőséget termelni. A georgai formáció eddig sem okozott csalódást, és itt már az elején le kell lőjem, hogy a Once More Round The Sunnal sem fog.

A banda által képviselt nyers, mocskos, agresszív sludge stílus jóformán kihalt, érdekes, hogy pont egy kipusztult állat nevét viselő zenekar az utolsó mohikán. Azért a fent említett jó értelemben vett kiszámíthatóság csak a minőségre vonatkozik. A Mastodon ugyanis bátran kalandozik a hangok világában, és azt sosem lehet tudni, hogy pontosan merre halad tovább. Jelen cikk tárgya például nagyobb hangsúlyt fektet a tiszta éneklésre, mint az üvöltözésre, és a hangzás is vékonyodott (bár még így is nagyon gonosz).

A legmarkánsabb új elem a nagy adag pszichedelia. A lemezt egyfajta borzongató kísértetiesség járja át. Nem vitás, hogy a tudatalatti sötét oldalának legmélyebb bugyrai diktálta a zenészek kezére.

Erre a szövegek is rátesznek olykor egy lapáttal, bár itt azért szerintem nem volt minden rendben. Kicsit sok a metafóra, meg a sokszor törik be a témát egy rím kedvéért, így nem egyszer hatásvadász rímkatyvasszá válnak a versszakok, de persze ettől még egy rocker sem fogja ráspollyal leradírozni a Mastodon tetkóját. Ahol viszont jók a szövegek, ott nagyon jók, és nagyon hatásosan építik tovább a zene kísérteties voltát. Jó példa erre az Asleep in the Deep, ahol nem derül ki, hogy pontosan mi az, amit nem szabad felébreszteni, de eléggé átérzi az ember, hogy milyen szörnyű lehet, ha a narrátor kaparni akar egy lyukat, hogy elássa magát előle; vagy Motherload, ahol a démonok úgy keringenek a hallgató körül, mint az éhező állatok.

Ami pedig az igazán extra hab ezen a brutális tortán, az az utolsó szám, a Diamond in the Witch House, ami konkrétan a black metal gyökereihez nyúlik vissza, sistergős zaklatott hangzással, szétcsúszó ritmusokkal, lassú ütemmel és fájdalmas énekkel. Egyszersmind arra is jó volt, hogy ráébresztett, hogy a black metalnak sokkal több köze van a pszichedelikus zenéhez, mint gondoltam volna (de lehet, hogy ez már csak az én fantazmagóriám).

 A Mastodon hatodik lemeze kemény, katartikus és iszonyat kreatív. Tele emlékezetes csúcspontokkal, de nem egy könnyű darab, nem az a fajta, ami első meghallgatásra megadja magát. Persze akkor sem rossz, de az igazi mélységeihez legalább 6-8 alkalommal meg kell hallgatni. De akkor a tudatmódosító hatás határán táncol. Szonikus kábítószer.