Bekeményített a Linkin Park

A Linkin Park elindult visszafelé az időben, hogy megtalálja a régi énjét, de tovább ment, mint tervezte. A gitár visszazavarta a sarokba a DJ-pultot, Shinoda egyre ritkábban rappel, Benningtorn dühös, ahogy a zene is az. Ez a lemez olyan, mint Al Pacino!

Érdekes utat járt be az új évezred egyik legsikeresebb és legtermékenyebb bandája, a Linkin Park. Először ugye berobbantak a nu metal poposított verziójával, ami minden popularitása ellenére elég eredeti és őszinte volt ahhoz, hogy ne lehessen a konfekciók polcára helyezni a Britney Spears-ek és miegymások mellé. A második lemezzel még ütötték az akkoriban igencsak meleg vasat, de a harmadikkal, a Minutes To Midnighttal éles kanyart vettek. Megjelenésekor még nehéz volt hová tenni ezt a felemás minőségű korongot, ma már tudjuk, hogy szükséges kísérletezés volt, előfeltétele egy olyan váltásnak, amely megosztotta a rajongókat.

A 2010-es Thousand Suns-on és az azt követő Living Things-en ugyanis egyrészt dominanciát kapott az elektromos hangzás, másrészt a slágeres indulózás érzelgős filozofálgatássá szelídült. Nehéz igazságot tenni a vitában, amely a régi és az új LP lemezek körül forog (abban mindkét tábor egyet ért, hogy a Minutes To Midnight híg). E sorok írója valahol megérti, hogy miért szeretik többen a kezdeti cuccokat, de többre tartja a mélyebb tartalommal bíró, igaz nehezebben fogyasztható utóbbi két korongot.

http://antropos.hu/data/8879/2.jpg

Érdekes, hogy a Thousand Suns óta a banda beállt egy kétéves ütemtervre, így 2014-ben mentrendszerűen kellett jönnie az új anyagnak, és meg is jött. Lehetett sokat matekozni, hogy milyen is lesz az ópusz. Az előzetesen kiadott Guilty All The Same a zenekar klasszicizálódását vetítette előre. Az interjúk is erre engedtek következtetni: „Visszatértünk a gyökereinkhez” – ilyeneket mondtak Shinodáék.

Szó sincs azonban arról, hogy egy új Hybrid Theory-t, vagy Meteorát vett volna fel a Linkin Park. Sokkal inkább utat nyitott egy új korszak felé. Shinoda elmondása szerint egy fél lemezre való anyagot dobtak a kukába, amikor a demókat meghallgatva azt érezték, hogy már kimerült az elektrofilozófiai vonal. Ehelyett inkább lementek a stúdióba, és minden előzetes tervezgetés nélkül nekiálltak dalokat komponálni és felvenni

. Valószínűleg minden alkotóról akkor tudjuk meg igazán, hogy ki is valójában, amikor előzetes elvárások, tervezgetés és kombinálás nélkül dobjuk a dolgok sűrűjébe, és figyeljük mit hoz ki magából. Adjunk egy festő kezébe egy ecsetet és egy papírt, és ne hagyjuk gondolkodni: kezdje el lepingálni, ami akkor ott az eszébe jut. Egészen más lesz az eredmény, mint ha hagyjuk töprengeni, esetleg megosztjuk vele a közönség elvárásait. Egy szó, mint száz, a spontán munka őszinte

. A Hunting Party spontán, őszinte, lényegre törő lemez. Semmi polír, semmi póz. A rock őslényegére ástak le a srácok, keményen zúzzák neki. Egyébként egyfajta időcsapdának is lehet tekinteni a lemezt. Hiszen a rockos elemek erősebbek, mint a régi lemezen, az elektromos megoldások pedig ritkábbak. Szóval a HP kicsit úgy viszonyul a régi albumokhoz, ahogy a Batman Kezdődik a régi denevérember filmekhez, olyan mintha előttük született volna, közben tudjuk, hogy ez nem igaz.

És hogy milyenek Shinodáék mostanság, ha spontán zenélhetnek? Nyersek, de jó értelemben: a gitár visszavette a keverőpulttól az alfa-hím szerepét. A Hunting Party-ban ott van a kilencvenes évek noise rockjának és hardcore punkjának dühe, a recsegő hangzás kéz a kézben jár az egyszerű riffekkel, de valahol ellensúlyozza mindezt a dalok kreatív felépítése és Rob Bourdon elképesztő dobolása. A nótákhoz a szokásos versszak-refrén váltogatás helyet akár 4-5 téma is fel lett használva, és mindig történik bennük valami: feleződik a tempó, kiáll minden és marad egy szál zongora, válaszolgat a dob és a gitár, stb. Mindez gyémánt keménységűre torzítva. Semmi kecmec, csak kőkemény rock, még gitárszóló is akad, pedig az fehér holló az LP lemezeken.

A frontemberek frontján is van egy kis eltolódás, Shinoda rapbetétjei megritkultak, így a szőke ciklon Chester Bennington nagyobb teret kap, és biz’ isten él is vele. Rendkívül széles skálát jár be hangjával a lágy danolászás és a földrengető ordítozás között, együtt él a dalokkal és azok hangulatával. Nem pusztán elénekli a szövegeket, hanem valóban hangszerként alkalmazza orgánumát. Van még itt egy pár sztárvendég, de annyira súlytalanok, hogy ennél többet szót nem is érdemes rájuk vesztegetni, talán csak annyit, hogy ennyire alulhasználni Tom Morello (Rage Against The Machine) képességeit halálos bűnnek számít.

Jó kis lemez lett a Hunting Party, bár meg kell jegyezzük, hogy nincsenek rajta kiugró számok, egy sem lesz ott az év legjobb dalai között, és abban sem vagyok biztos, hogy beilleszteném őket a shuffle-programomba. Viszont lemezként, egymást támogatva, remekül működnek. A Linkin Park ugyanis koherens albumot készített, nyers és eszes, tisztára mint Al Pacino!

Kicsit az is az ember érzése, hogy a banda tagjai tudatmódosítót váltottak. Az eddigi LSD-ízű űrkorszakot az a fajta rock fíling váltotta fel, amihez inkább a sör és a vodka illik. Igazi zenegépbe való, kocsmaasztal verő, riffközpontú cucc, szóval lehet, hogy a Linkin Park részt vett egy elvonón, és a kokaint alkoholra cserélte.

Share on FacebookTweet about this on TwitterShare on TumblrPrint this pageEmail this to someone

Zene

Találd meg a helyed!

mai bulik
buli helyek
kocsma/bár
étterem / kávézó / teázó
divat/design-shop
mozi
múzeum / galéria
színház
bubi - közbringa
gyorsétterem
dohánybolt
strand / fürdő / wellness
Az Antropos.hu térképet folyamatosan bővítjük, ha szerinted valami hiányzik róla, akkor ITT üzenhetsz a szerkesztőknek!

Hozzászólások

lap tetejére