MÁSA: Azt hiszem, az embernek hívőnek kell lennie, vagy keresnie kell az igazságot, különben az élet sivár, sivár….

Ilyenek a Prozorov-birtokon élő nővérek. Mind keresnek valamit: boldogságot, izgalmat, szenvedélyt, de állandó akadályokba ütköznek. Extra marketinget csinálnak Moszkvának – a darabban annyiszor hangzik el Moszkvába vágyódásuk, hogy nálam kiakadt a számláló, de Moszkvára fókuszáló utazási irodáknak ideális reklám lenne. Moszkva-mániájuk azonban csak ábránd: semmit sem tesznek tervük megvalósításáért, csak elmélkednek és szenvednek, mindennapi rutinjaikban forgácsolják szét magukat.

Olga (Árpád Andrea) az idegkimerültségtől szenvedő gimnáziumi tanárnő, aki egyre életuntabb, fáradtabb, akit csak az apja emléke képes felrázni a melankólia fogságából. Mása (Hartai Laura), aki nagyon fiatalon ment feleségül Kuliginhoz – a tanárt kezdetben a kultúra legizgalmasabb alakjának látta, de hamar ráunt az okoskodó figurára. Irina (Szávai Katalin) bizonytalan postáskisasszony, akinek a merengő Tuzenbach báró és az ördögi Szoljonij csapja a szelet. A három nővér beleszürkül az orosz élet sivárságába. Elveszítik lelkierejüket, vagyonukat, a normális életbe vetett reményüket, minden lehetséges értelemben tönkremennek. Ki meri ezek után azt mondani, hogy a Három nővérben nem történik semmi?

Sokan a dögunalom színházi szinonimájaként tekintenek a Három nővérre. Gigászi tévedés! A Három nővér a szellemi értelemben vett legó megnyilvánulása. Apró értelemmorzsákból kell összerakni magában mindenkinek azt a monumentális kalácsot, melyben Csehov a maga komplexitásában, freskószerűen „festi meg” a korabeli orosz társadalom mentális nyomorát. A történet csak annak vontatott vagy unalmas, aki nem tud mélyebben fókuszálni a csehovi csönd mozaikdarabjaira, nem tudja módszeresen összeilleszteni őket, melyekből óriási feszültségek épületei emelkednek, amint a szereplők közti láthatatlan ellentétek, vonzódások, szövetségek és ellenségeskedések orosz mátrixa rajzolódik ki. Elhallgatások, szívbemarkoló monológok, a szereplők egymás melletti tragikomikus elbeszélései avatják ezt a drámaiatlan drámát, a cselekményben rendkívül szegény darabot a csehovi művészet csúcsává.

Maga Csehov is eseménytelen darabként tekintett művére, inkább életképként értelmezte alkotását. Az akciófilmeken szocializálódott nézőknek nyilván nem annyira pörgős, hiszen a valódi történések belül, a lélek színfalai mögött zajlanak. Halkan elejtett mondatokból, óvatlan, esetleges utalásokból tudjuk meg, hogyan találkoznak a házasságtörők a tűzvész fenyegetésekor, ki kinek lehet a titkos gyermeke, netán szeretője. Ez a csehovi művészet titka és katarktikus mágiája, tehát érdemes odafigyelni a részletekre, mert a darabban a suttogások sokszor az elfojtott belső sikolyok tompításai. A Három nővér a megvilágosodások darabja: hihetetlen művészi élményt ad, mikor összeállnak az ezerfelé szétdobált információk, és megértjük a Prozorovok, a lányok és a katonák legmélyebb gyötrelmét vagy gyönyörét. Amennyiben ez a remek irodalmi nyersanyag egy újszerű rendezéssel párosul, valami egészen különleges produkcióval találkozhatunk.

Baku György szimbólumokra épülő rendezése először zavarba ejtett, később magával ragadott, mint egy vadul áradó orosz folyó. A jelképek dinamizmusa dermesztően egyedi ízt kölcsönöz a történetnek. Kezdetben furcsa volt, hogy egy rohamsisak és egy nüansznyi hangtorzulás testesíti meg Tuzenbach bárót, vagy egy régi könyv tárja fel Kuligin, a tanár könyvtárak porától szagló unalmasságát, fárasztó okoskodását. Hazudnék, ha azt állítanám, egyből felismertem, milyen tárgy személyesíti meg Versinyin alezredest. Először csak egy tárgyat látunk, aztán a színészek elváltozó hangjából kell kitalálnunk, melyik nagy karakterrel állunk szemben. Ez gyakran nehézségeket okoz – a mögöttem ülő idős házaspár például hosszasan találgatta, ki lehet az a bizonyos fekete kesztyű. A vázolt szimbolika tehát megbonyolítja a darab egyébként sem könnyű szerkezetét, így az RS 9 változatát inkább ajánlanám a haladó Csehov rajongóknak, mint kezdőknek. Újoncoknak kissé kaotikus lehet az állandó szerepváltás, ha azt sem tudják, kik a darab központi alakjai, mit jelentenek a finom kis árnyalatok a bonyodalom kiélezésében.

A pincében játszódó darab azonban rengeteget köszönhet Baku szemléletmódjának, hiszen a szimbólumok dimenziójában elképesztő asszociációkat talál a darab, legyen szó a katonák személyiségének kesztyűkben való kifejezéséhez, vagy egy párbaj drámaiságának abszurd, mégis megrázó ábrázolásához. Briliáns taktika a tárgyak új megvilágításba helyezése, perszonifikálása. Megrázó, amint a nővérek a darab elején egy koporsón ülnek, és apjukról, Prozorov ezredesről nosztalgiáznak. (A történet folyamán szimbolikusan ők is helyet foglalnak ebben a koporsóban.) Dramaturgiai remeklés, mikor megértjük, hogyan válhat a kávékavarás a feszültségnövelés eszközévé, és az is egyedi, mikor Ferapont, a süket öreg szolga játékállattá alakul (bár a figura süketségéből származó szikrázó csehovi humor ezúttal kiaknázatlan maradt), vagy Anfisza, a korosodó dajka játékbabaként repül a földre, mert Natasa ki akarja rúgni. Életszerű volt, amikor a tűzvész tombolásakor füst borult a nézőtérre, az viszont borzongatóan furcsa, amint Irina egy kesztyű által saját magát vetkőzteti, mert egy személyben ő játssza önmaga hódolóját is, egy kesztyű jelképe mögé bújva.

A rendezés újszerűsége teszi a darabot emlékezetessé, kár, hogy a színészi teljesítmény nem tud felnőni ehhez a színvonalhoz. Eleve különös, hogy négy hölgy és egy fiatalember játssza az összes létező szerepet. A három színésznő (Árpád Andrea, Hartai Laura, Szávai Katalin) Olga, Mása és Irina karakterében jól hangolódik rá az orosz elvágyódásra, a probléma ott kezdődik, mikor apró hangtónusváltással jelzik, melyik plusz szereplővé változnak. Árpád Andrea esetében ez elég jól sikerült (komolysága különösen jól rezonál Olga kimerültségéhez, enerváltságához, amelyen mégis átüt a belső erő pislákolása), de az már kisebb szájbiggyesztésre ad okot, mikor Hartai Laura vagy Szávai Katalin modoros erőlködéssel hiteti el velünk, hogy ők most éppen Tuzenbach báró vagy Csebutkin doki. Hole Dániel remekül adja vissza a kezdetben nagy terveket szövögető Andrej töprengéseit, kiúttalanságát, eladósodását, még az sem irracionális, mikor más szereplőt játszik (ő megmenekül a női szereplők alakításától).

A darab legjobb, legerőteljesebb alakítása azonban Facskó Marica nevéhez kapcsolódik. Natasa, a démoni, számító nőstény szerepében kezdetben óvatosan kezdi el manipulálni a férjét, Andrejt, lassan a nővérek életét is átszervezi, közben egyre komolyabb háttérjátszmákban keseríti meg a környezetében élők mindennapjait. Különösen szórakoztató Facskó játékának kettőssége: iszonyatos feszültség tör felszínre belőle, mikor a gyermeke, Bobik aranyosságáról beszél, aztán erre hivatkozva kegyetlen erőszakossággal parancsolja meg Olgának, hogy egy hidegebb szobába kell költöznie. Dermesztően jeleníti meg azt az állatias, közönséges agressziót, mellyel rettegésben tartja a férjét és a nővéreket. Nála a többi szereplő megszemélyesítése is parádésra sikerül, legyen szó az okoskodó Kuliginról vagy Csebutkin doktorról. Kierkegaard, a neves filozófus is sokat elmélkedik a Vagy-vagyban arról, mennyivel érdekesebbnek tűnik a sötét figurák eljátszása, mint az erkölcs bajnokaié. A gonoszt mindig a legtehetségesebb, legszélesebb eszköztárral rendelkező színészek alakították már Kierkegaard 19. századi teátrumaiban is, ahogyan ez a jelenben hasonlóképpen történik. Már Facskó Marica szuggesztív Natasája miatt is megérte volna megnézni a darabot, a rendezés csak hab a tortán.

OLGA: (A darab végén) „ Ó, én édes testvérkéim, a mi életünk még nem fejeződött be! Élni fogunk! És azt hiszem, hogy nemsokára megtudjuk, miért élünk, miért szenvedünk…”
A nővérek tehát tovább küzdenek és bízva bíznak, hátha egy szép napon megértik életük értelmét.
De erről már hallgat a csendes orosz kormányzóság.