Linkin Park

Living Things

Befutott az ötödik LP-lemez. A hangzás ATS-os, a dalok viszont nem. Hogy ez most jó- nekünk, arra lentebb fényt derítünk.

2012-06-27

A korongon 12 dal található, amely azt jelenti, hogy (szinte) teljesen kiírtották az átvezetőket a srácok. Ez nálam alapból pluszpontot jelent, mert az ATS-on elég unalmas volt mindenhol háborús beszédeket, meg effekteket hallgatni. Persze, tudom, a koncepció miatt kellettek, meg tök mély a tartalmuk és egyéb közhelyek, de én akkor sem szerettem őket. Szóval egyből pluszból indított a lemez az előzőhöz képest.

1. "Lost in the Echo" 3:25 2. "In My Remains" 3:21 3. "Burn It Down" 3:50 4. "Lies Greed Misery" 2:26 5. "I'll Be Gone" 3:31 6. "Castle of Glass" 3:25 7. "Victimized" 1:46 8. "Roads Untraveled" 3:50 9. "Skin to Bone" 2:48 10. "Until It Breaks" 3:43 11. "Tinfoil" 1:12 12. "Powerless" 3:44

Beillesztés:

Kiemelt videó Mit tartogat az idei Sziget? [videó-riport](03:42) Nézz még több videót!

A kezdő tétel, a "Lost in the Echo" címet kapta, ahol nem is tudtam mit mondani. Az az érzés kerített hatalmába, hogy végre megint Linkin Parkot hallgatok, akik nem csak próbálkoznak, hanem végre zenélnek, ahogy azt régen tették. Ez a benyomás köszönhető annak, hogy a dalszerkezet a régi, a gitár végre megint több szerephez jut, Chester végre ordít, nem csak énekel (bármennyire is szeretem az énekhangját is, mégiscsak így Chesteres az egész)... szóval mit mondjak, na? Erős indítás volt. Apropó gitár: tök jó, hogy több a gitár, csak éppen a hangzásával nem vagyok megelégedve. Ha már valahol élő gitár van, akkor legyen már tökös hangzása, mint mondjuk (ne menjünk vissza a HT és Meteora albumokig) a M2M-on volt. Ez az effektezett hangzás nekem annyira nem jön be. De legalább van.

Az "In my remains" elsőre nem talált be, viszont minél többet hallgatom, annál jobb. Tipikus többszörhallgatós, elmélyedős nóta, amelyben sokadjára is találsz új dolgot. Kicsit "What I've done"osra sikeredett (sőt, nagyon), de azt hiszem, ebben az esetben ezt dicséretnek kell vennünk. A "Burn it down" és a "Lies greed misery" már kint voltak egy ideje, úgyhogy ezekről nem is mondanék sokkal többet, belinkeltem hol fejtem ki bővebben. Ötödik tétel az "I'll be gone" címet kapta, amely egyből átjött. Először azt gondoltam, hogy ez lesz a kedvenc lassú nótám a lemezről. Aztán persze tévedtem, de erről majd később. A lényeg, hogy Chester viszi az egész nótát, és itt egyáltalán nem zavart, hogy csak énekel. Van ennek a dalnak egy atmoszférája, ami megfogott. Nem tudom máshogy írni... Az ezután következő, Super Mario-s témával indító "Castle of Glass" már Mike dala, ami olyan, mintha a "Breaking the Rabbit"-et összegyúrnánk az "In between"-nel. A refrénig egyébként semmi nem történik a dalban, viszont az nálam megmentette az egészet. Azt eltalálták, a két dallam jól megfér egymás mellett, tetszik a dolog. De akkoris ezt a Super Mario-s effektet miért? Nem fogom megérteni...

És akkor most, mikor mindenki azt hinné, hogy ez egy jó lemez lett: jön a törés. A "Victimized" egy az egyben 30Y "Szószóró"-ként kezdődik, majd igyekszik visszaidézni a régi LP hangulatát egy olyan refrénnel, ahol metál a dob és a gitár, Chester pedig kiüvölti a lelkét is. Igazából az van ezzel a dallal, hogy pont elég belőle ez a durván másfél perc. Ha több lenne, már unalmas lenne. Így még hallgatható. Ezután következik 3 dal, amik egyszerűen unalmasak. Nincs erre jobb szó, megtörik a lendületet, leültetik a lemezt, elvesznek az értékéből... A "Road Untraveled" xilofon-hangjait mikor először hallottam, vártam, hogy valami jó süljön ki belőle, de sajnon nem jött az áttörés. Hiába építkezik a dal folyamatosan, egyszerűen nincs zenit. Chester csak azért "óóó"-zik, hogy ne az üres zene menjen. A végén a gitár sem segít semmit a dalon, egyszerűen lapos. A "Skin to bone"-on egyből érződik a Fort Minor-hatás, nem is tévedünk, Mike énekel szinte végig. Chester itt is csak vokalistaként működik közre. Pedig itt egy erősebb, karakteresebb refrénnel kibékültem volna. Így sajnos nálam ez sem nyert. A harmadik töltelék nóta az "Until it breaks" címet viseli, ami gyakorlatilag "Wretches and Kings", csak nincs benne jó refrén. Viszont a végén a kórus azért egy kicsit borzolta a hátamat, de korántsem olyan mértékben, mint két évvel ezelőtt az "Iridescent". Talán legközelebb.  

Az utolsó nótát egy "Tinfoil"-ra keresztelt intermezzo vezeti fel, amely eltelik és ennyi. Ne várjunk tőle olyan dolgokat, mint anno egy "Session" vagy egy "Cure for the Itch". Ez csak egy átvezető. Ami viszont utána jön, na az "A DAL" a lemezen. Legalábbis a lassú kategóriából mindenképpen. Éppen tegnap írtam róla, hogy a vámpíros Abramham Lincolnról szóló filmnek is betétdala lett ez a nóta, úgyhogy már találkozhatunk a "Powertless"-el lemezen kívül is. De minden meggyőződésem, hogy meg is érdemli. Hozzá tudom mérni olyan nótákhoz, mint a "Waiting for the End", az "Iridescent", a "Messenger" vagy éppen a "Shadow of the Day". Innentől belopta magát a szívembe. Zseniális nóta lett, nem is tudok rá mást mondani. 

Összegezve az eddig olvasottakat: Mike-ék nem felejtettek el zenét írni, csak folyton kísérletezgetnek. Az előző albumon még nagyon érződött, hogy letértek az útról, most az érződik, hogy már kapisgálják, hogy mit szeretnének, de még mindig nem értek révbe. Én mindig azt mondom, ha kérdezik, hogy a M2M volt az az album, amin tökéletes volt az egyensúly. Az azelőtti albumok stílusteremtőek voltak, imádtam őket, az ATS hallgatható volt, de már egy új LP-t mutatott be, viszont a M2M tökéletes volt. Nos efelé tendál a Living Things is, csak még nem ért oda, mert van pár töltelék nóta, ami méltatlan ahhoz, hogy rákerült erre a lemezre. Kár, hogy elrontották, talán majd legközelebb. Én várom.

Képek: http://viperial.com/images/covers/Linkin_Park_Living_Things.jpg http://www.wikinoticia.com/images2//s1.cucharasonica.com/files/2012/04/linkin-park-2012-.jpg Zene: http://www.youtube.com/watch?v=dxytyRy-O1k Egyéb: http://www.linkinpark.com/