A tetovált lány azaz Lisbeth Salander (Roony Mara) története a trilógia első részében csak érintőleges, ő csak bele toppan a stockholmi lap, a Millenium éppen rágalmazási pert vesztett újságírójának, Mikael Blomkvist (David Craig) életébe.

Blomkvist egy oknyomozó újságíró, akit egy tehetős, de már idős üzletember, Henrik Vanger (Cristopher Plummer) fogad fel egy 40 évvel ezelőtti titok feltárására. Blomkvist, aki csalódottságában kicsit alkoholistába fordul, újra elkezd dohányozni és éppen magasról tojik az egész világra, a külvilágtól kissé elzárt, az ellenszenves Vanger család tagjai által lakott északi szigetre költözik, hogy a megmaradt emlékek nyomán pontot tegyen Henriett Vanger eltűnése vagy halála ügyének végére.

Bár Vanger úr meggyőződése az, hogy a család egyik tagja ölte meg unokahúgát. A történet körülbelül itt kezd érdekes lenni, amikor a másik szál, Lisbeth Salander élete is bekapcsolódik.
Lisbeth nem az a kifejezett úri kisasszony, egy magánnyomozó cégnek dolgozik, aki Blomkvistet is átvilágította Vanger ügyvédének kérésére, sőt személyesen Lisbeth járt utána ügyes bajos dolgainak, belépett a kompjúterébe, lehívta a számláit, miegymás. A lány igencsak zűrös életvitelt folytat, ehhez mérten igen antiszociális, és éppen új gyámot rendeltek ki mellé, aki pedig megfelelően undorító küllemű és jellemű is. Kettejük afférja csúnyára sikeredett – és ebből is levonhatjuk a Millenium trilógia eszmei mondanivalóját: a férfiak mocskos disznók (tudnak lenni). Aztán egyszer csak Mikael Blomkvist betoppan Lizbeth-hez reggelire…

Nem kerülhetjük el a svéd eredeti változattal az önkéntelen összehasonlítást A tetovált lánnyal kapcsolatban, mert azt sokan unalmasnak találták a lassú folyása miatt. Tény, hogy ez az első, európai verzió igazán lassan kezd el kibontakozni: egy egyszerű papír rakosgatós-oknyomózó krimiszerűségnek indul mindenféle felhajtás nélkül kevésbé attraktív emberekkel, szürke alapon szürke díszletek és állandóan rossz időjárás közepette. Viszont hűen követi a könyv cselekményeit.
Ezzel szemben a Fincher-féle feldolgozás néhány finom módosításon esett át. Kezdve azzal, hogy bár imádjuk Michael Nyqvist-et, de Daniel Craighez képest nem egy jelenség – aki viszont remekül hozza az elkényelmesedett, elvált értelmiségit a kardigánjaival, a folyamatosan fülén lógó olvasószemüvegével, ugyanakkor a szexjelenetekben sem kell szégyenkeznie. Másrészt maga a történet kapott egy kis kozmetikázást: közvetlenebb, értelmezhetőbb lett két-három apró változtatással, és több szerephez jut Blomkvist lánya is, aki a sorsfordító felfedezést teszi a naplóbejegyzéssel. Nagyobb hangsúlyt kap a Blomkvist és a Millenium főszerkesztőnője közötti szerelmi viszony, viszont teljesen kimarad az a szál, hogy Blomkvist gyerekkorában már járt a szigeten és ismerte is annak lakóit.

Noomi Rapace-t (őt a Sherlock Holmes 2-ben láthatjuk viszont legközelebb), aki eredetileg Lisbeth-et játszotta, viszont értelmetlen volt lecserélni, vagy legalábbis nagyságrendbeli különbséget nem értek el vele. 
Fincher – aki rendezőként jegyzi az Alien 4, a Harcosok klubja vagy a Benjamin Button különös élete című filmeket is – bonyolítási zsenialitását tükrözi, hogy ő olyan finom csavarokat, apró jeleket tudott belevinni a történetbe, hogy az emberben végig vigyázzba áll csipsz-pattikuki és a kólabuborék, de jutott némi hely iróniának is. Ugyanakkor kevésbé véres az amerikai változat, nincs akkora kontraszt a film első része és végkifejlet között, kiegyensúlyozottabb, a feszültséget nagyon érzékenyen adagolja: egy igazi thriller.
Hozzá kell tenni, hogy ez csak a trilógia első – amolyan lightos – része volt, a másik két könyv ezerszer brutálisabb, és azok már Lisbeth-hez kapcsolódnak.

Bár nem gondolom, hogy kultuszfilm gyanús, viszont becsületes alkotás a Fincher-féle feldolgozás: remekül kidolgozott, masszívan magával húzó hangulata van. Aki bement az első részre, biztosan követelni fogja a másik kettőt is.