Kígyózó sorok álltak péntek este a Petőfi Csarnok bejáratánál. Mindenki a japánok androgün külsejű előadójára Miyavira volt kíváncsi, aki meglepő módon egyszerű fekete pólóban és levágott szárú leggingsben csapott fekete Gibsonjának húrjai közé. A színpadon semmi flac, kivetítők vagy ilyes, csupán egy erősítő és az énekes hűséges dobosa BoBo. Ők ketten kísérték Miyavit kicsiny országunk, kicsiny rajongótáborához, aki őszintének tűnő lelkesedéssel fogadta a neonszínű karkötőben világító tinilányok eufórikus visítozását.

Miyavi pedig csak nyomta, hol a feje tetején, hol fekve a mellkasán hol pedig méteresek ugrálva pengette a fekete csodát és közben három mikrofon közt rohangálva hol angolul, hol pedig japánul énekelte What’s my name című legújabb, hetedik lemezének ütős slágereit. Aztán a Boom-ha-ha című számnál már csak a közönség kórusként kántáló hangját lehetett hallani, a hangcucc ugyanis elszállt. Ám káromkodás helyett Miyavi folytatta tovább a showt és bevonva a közönséget lazán, hangszerek és mikrofon nélkül lenyomta a dalt. Majd kértek néhány percet a szervezők.

A technikai malőrt követően Miyavi kicsit visszafogottabbra vette a figurát, és egy bensőségesen elsötétített egy perc erejéig megemlékeztünk a fukushima-i katasztrófa több száz áldozatára. A különleges pillantok után, a japán énekes rendkívüli érzékenységgel vezette vissza lelkes közönségét a bulizáshoz: Gravity című számával még azokat is elgondolkodtatta, akik nem értenek japánul, majd tökéletes angolsággal észrevétlenül visszaterelt bennünket a kemény rock világába, majd készített a közönségről a fényképet és közölte: Japan loves you.

Takamasa Ishihara, azaz Miyavi egyébként azok közé a kísérletező előadók közé tartozik, akinek stílusát képtelenség behatárolni. Gitárját már szinte testrészeként definiálhatjuk, melyen olyan mesteri technikával szólaltatja meg a hardrock-, pop-, és hiphop elemekkel vegyített japán gitártorzulást, hogy arra a szélsőséget zenei eklektikát kedvelő fanatikusok is elismerően bólintanak.

A közel három órás buli után ambivalens elégedettséggel léptem ki a vársoligetbe, de a hazafelé vezető úton továbbra sem hagyott nyugodni a közönség sorai közt bennem felmerülő kérdés: egy ilyen profit, miért ilyen kevesen ismernek?