A Küklopsz Műhely 2004-ben, eredetileg filmek készítésére szakosodott, főleg diákokból álló társaságként alakult meg Horkai Tamás vezetésével. A filmes pályafutás eddigi legnagyobb eredményének valószínűleg a Horkai rendezte Határ című 2004-es rövidfilm tekinthető, amely anno a Filmszemle programjába is bekerült, de kiemelhetjük a termésből a Vadon (rend. Horkai), a Pár perc a kezdet (rend. Kiss Miklós) vagy az Isapur (rend. Mádl Miklós) című etűdöket is. Az utóbbi években azonban a színházcsinálás felé fordult a társulat, ezirányú tevékenységüket leginkább Moliere Tudós nőkje és Kleist Amphitryonja fémjelzi Horkai rendezésében, valamint a Küklopsz Műhely állandó alkotótársaként a hivatásos színház felé nyúló kapcsolatokat megtestesítő Kiss Márton által írt és rendezett Pilonon, Cucc, A Rácz Vivien Projekt. A Horkai által animált irány a Tűzraktér típusú kultikus játszóhelyek mellett elsősorban az ELTE kollégiumait hasznosítja előadásai helyszíneként (székhelyük az Ajtósi Dürer sor), a Kiss-féle produkciókat pedig jobbára a Shure Stúdióban, a Merlin Színházban és a Színház- és Filmművészeti Egyetemen adják elő.

Annak az 1966-68 közötti négy egyfelvonásosnak (Bösendorfer, Dunakanyar, Víz, Gőz), melyekkel Karinthy „Cini” a legtartósabb sikereit érte le színiíróként, talán az 1966-ban ősbemutatott Dunakanyar a legnépszerűbb része. Olyannyira kamaradarab, hogy ami ennél kamarább, az már monodráma. A NŐI szerep egy presszó pultosnője, a FÉRFI a késő esti zárás előtt betévedt vendég. Eredetileg a helyszín egy Dunakanyar-beli „útmenti” presszó, a mostani adaptációnál pedig egy presszó a „pesti éjszakában”. Az eredeti írói szándék két negyvenes, sokat megélt, sokat csalódott, de még nem teljesen bezárult embert rajzol meg, s a leglegendásabb előadások olyan párosításokat hoztak, mint Ruttkai-Sztankay, Domján-Mensáros – s a Szinetár Miklós rendezte 1974-es tévéfilmben Hámori-Szankay. A Küklopsz Műhelynek azonban nincsenek adekvát korú színészei, így a még szinte kamasz Vesztl Fanni és Erős Zoltán értelemszerűen könnyebben tudja megjeleníteni a „még nyitottságot”, mint a megéltséget, a korábbi csalódásokat. Ennek szellemében vált enyhe átírás áldozatává az eredeti szöveg, egyrészt aktualizálva, másrészt fiatalosabbá téve – csak amennyire feltétlenül kellett.

Aminthogy Küklopszék hosszútávú koncepciójának szerves része a tárgyi, jelmezbeli eszköztelenség, a legszükségesebbnél is kevesebb színpadi díszlet, úgy a Dunakanyar is csak egy fekete drapériákkal létrehozott színházi teret, egy-két asztalt, néhány széket, egy bárpultot, számlafüzetet, tollat, ginesüveget, két szocreál vizespoharat vonultat fel. A korábbi előadásaikhoz képest mindezt a díszletelemek szokatlan tobzódásának is tekinthetnők, különösen, ha a néha megszólaló, a sejtelmesen borzongató hangulatot erősítő zenei aláfestést (Angelo Badalamenti) is számbavesszük. De nem is kell több eszköz, hiszen, ez a keserédes kis dramolett mindent a két színészre, a két emberre alapít. Ezért is bátor (vakmerő?) választás egy feltörekvő amatőr-félamatőr társulat számára, igaz, mint utaltunk rá, a Küklopsz művészi koncepciójának veleje a csupasz színészi játékra való támaszkodás. Ennek sikerességéhez persze arra van szükség, hogy a játék nagyon pontos, nagyon hiteles legyen.

A Dunakanyar izgalma, feszültsége abból táplálkozik, hogy a két egymás mellé sodródott idegen, akik talán mindketten másra vágynának, manipulálni kezdik egymást, de furcsa (vagy éppen nagyon is megszokott) módon éppen e manipuláció révén mégis közel kerülnek egymáshoz, az egymással szembeni megnyíláshoz, kitárulkozáshoz. A manipuláció teremt őszinteséget. A lepusztult szocreál környezetbe telepített romantika groteszk helyzetet hoz létre, a FÉRFI afféle háztáji faun, a NŐ afféle értelmiségi végzet asszonya. Az érzelmek, stratégiák, taktikák száznyolcvan fokos fordulatokat vesznek, kanyarognak, mint a Duna, a támadó és védekező (nemi) szerepek állandóan váltakoznak.

A megélt élettapasztalatokat sejtető szöveget viszonylag hitelesen veszi szájára a két fiatal színész, bár a szerep és szereplő említett korkülönbségéből fakadó diszkrepanciát nem sikerült teljesen kiküszöbölni, talán nem is lehet, hiszen nem csak az életbeli, hanem a színészi évtizedek megéltsége-tapasztalata is szükséges lenne hozzá. Esetleg még egy kicsit jobban „fiatalizálni” kellett volna a textust és a kontextust. Mind Vesztl Fanninak, mind Erős Zoltánnak vannak kiemelkedően szép, hiteles, úgymond „erős” pillanatai, gesztusai, és általában is elég jók. Néha nem elég hitelesek, néha látszik, hogy próbálják eljátszani a szerepet, de az arány a hitelesség felé tolódik, az előadás szinte végig magához vonzza a nézőt. A férfiszerep színészkirálynak, a női szerep dívának alkalmas igazán, de a két fiatal (szerencsére?!) nem is tesz kísérletet ezen attitűdök elsajátítására, hanem egyszerűen fiatalok. Ez többnyire helyes. Különösen Vesztl Fanni tud természetes lenni, Erős Zoli néha kissé erőltetetten kakaskodik, de hát ez pont így szokott lenni a való életben is, amikor két ellenkező nemű ifjonc „kommunikál”.