„ Görnyedten állok, szervusz, Noémi. Idegenül hangzik a nevem. Nem passzolok, a fejem kilóg a tükörből. Hátrébb lépek, hogy lássam az arcomat. Egy idegent látok. Nem passzolok a színekhez, nem passzolok a bútorokhoz. Nem passzolok a fűszálakhoz. Idegen vagyok a réten és az ösvényen. Idegen a tanyán és a tömbházak között. Idegen a Duna-parton és a Duna-korzón, a kocsmában és a futballpályán. Idegen otthon és idegen idegenben. Inkognitóban, mindenütt.”
A transz neműség is azon fogalmak közé tartozik, amikről az emberek annyit mondanak: magamutogatás. De magamutogatás az, amikor valaki ráébred, hogy nem érzi jól magát abban a testben, amit kapott és megpróbál utat találni ahhoz, hogy megbékélhessen önmagával? Nem gondolnám. Kiss Tibor Noé Inkognitója egy olyan önéletrajzi ihletésű könyv, mely a szerző életén, sikerein és bukdácsolásain keresztül mutatja be, hogy miket kell átélnie- még ebben a mai modern és nyitott világban is- annak, aki nem biztos a nemi hovatartozását illetően. Ha valaki a kezébe veszi a könyvet, ne várja, hogy átérezheti majd azt, amit a szerző érzett miközben írta a könyvet. Átérezni nem lehet, megérteni talán, ha van bennünk olyan mértékű nyitottság és elfogadás, hogy előítéletek nélkül olvassuk végig ezt a 166 oldalt.
Nem egy általánosan elfogadott témájú könyv ez.
Nincsenek a könyvben dialógusok és világmegváltó események sem történnek. Egy nap eseményeiről olvashatunk, hosszú leíró részekkel és múltba visszatekintő epizódokkal. Egy olyan fiú életébe pillanthatunk bele, akinek gyermekkora egyik legmeghatározóbb része a foci, egy notesszel szaladgál és mindent leír, ami az eszébe jut. Idővel egyre kevesebb lesz a foci és egyre több az írás. Előjönnek a gondolatok, hogy milyen lehetne máshogy élni, nőként, előkerülnek a női ruhák, cipők és a smink. Minden olyan dolog, ami egy nő képét festi le, külsőleg.
Előkerülnek a kételyek: jó ez így, ahogy van? Kialakul az önutálat, mert a test nincs összhangban az énnel. Kialakul egy másik, egy új én, aki pedig nincs összhangban a régivel. Segítség nincs, a nemváltó operáció nem megoldás. Belső konfliktusok zajlanak, a férfi nem akar mást, csak, hogy ne ítéljék el és békén hagyják, hogy ne kelljen bujkálnia és eljátszania valaki mást, aki nem ő.
„ Csak szeretnék leülni egy asztalhoz. Szeretnék rendelni egy pohár bort, sajttal töltött pulykamellet, tepsiben sült krumplival, desszertnek vanília fagylaltot. Csak szeretnék rágyújtani egy szál cigarettára, kifújni a füstöt. Csak szeretnék láthatatlanná válni, elvegyülni az idegenek között, anélkül, hogy szembesülnék a tekintetükkel, az arcukra írt kérdésekkel. De erre még soha, egyikük sem gondolt, gondolom.”
A mű végére kialakul a szereplőben az elfogadás, saját magával szemben. A férfi és a nő megbékél benne és a harc talán végleg lezárul. Élhet egy új életet, egy olyat, amilyet már régóta szeretett volna: őszintét, és negatív, megalázó kritikától menteset:
„ Nincs más választásom, kényelembe helyezem magam a bőrömben. … Nem tudok bemutatkozni, mégis annyira, mégis annyira szeretnék. Nem tudok bemutatkozni, mégis annyira szeretnék elmondani mindent. Hol is kezdjem.”
Hozzászólások