A fotós elmondása alapján, az alapkoncepció a dream és a real szavak összemosásával létrejövő angolszász szójáték, a Dreal. Meg tudjuk-e mondani mi az az érzet, amivel megállapítjuk, hogy ébren vagyunk-e vagy még mindig álmodunk? Esetleg egyszerre történik meg mindkettő. Balassa László képein ez utóbbi érvényesül, ébren álmodunk vagy álmodva ébredünk. Az összes képet behálózza valamiféle kontraszt, ami arra teremetett, hogy megszűnjön kontrasztnak lenni. A szép és a csúnya, a fehér és a fekete, az ártatlan és a bűnös, álom és ébrenlét, élet és halál közötti elválasztó egyenes Balassa művészetében görbe. Egy olyan görbe, mely – a pokolian mennyei Photoshop segítségével – nem elválasztja, hanem összefonja a két végletet.
Balassa az arc szerelmese. A képeken a tiszta és ártatlan arcokat megszállja valami sötét erő, és a szemlélő már csak a megrontásukra vár. A vér, a mocsok, a bogarak, – melyek marcangolják a közízlést – itt együvé válik a szűziességgel és a tisztasággal. A porcelán lányarcokon hangyák mászkálnak, az ártatlan tekinteteket borzongás fogja el, a tejfehér, érintetlen testekből vér csordul és a rémálom valósággá válik. Nincs többé nyugodt cseverészés a Hasbeszélőben, a képek gonosz démonként figyelnek minket a falakról, csak győzzünk elég alkoholt bevételezni, hogy tompítsuk baljós tekintetüket.
Hozzászólások